Gall György (szerk.): A szent szabadság oltalmában. Erdélyi unitáriusok az 1848-1849-i magyar forradalomban és szabadságharcban (Kolozsvár, 2000)

Tanulmányok - Molnár B. Lehel: Szentmihály vértanúi kettős tükörben

hetetlen nyugtalan volt, s mikor virradni kezdett, meghalt. Aznap, november 11-én Barabás holtteste mellett feküdtem. Csudát látni sok magyar férfi és nő is megfordult ott, akik részvétlenül távoztak, de érthető, mert semmit sem volt szabad tenni. Mellénk rendeltek őrnek egy meglett korú románt. Több román is odajött, méregettek, s mintha belém akarták volna szúrni a lándzsájukat. Az őr azonban azokat elszidta, elűzte, aztán valami fa végére leült a fejem irányában és könynyezett. Hajói értettem, sajnálta, hogy itt így bánnak a magyarokkal, s ki tudja, hogy most náluk is hogy vannak. Ameddig ez a román volt az őr, bekövetkezett az este. Ekkor estefelé odajött szentmihályi Balázs Mihály nevű igen derék becsületes magyar ember. Az őr nem értette a magyar szót, és Balázs Mihály mondta nekem, hogy engem elkértek a tiszttől, hogy elvihessenek. Az őr azonban nem adott át, sőt gorombán elutasította, mondva, hogy vacsora után a holttesteket velem együtt eltemetted, de én ne ijedjek meg. A fekvő helyemtől nem messze volt egy három bükkfadeszkából csinált kert, és kérdezte Balázs, hogy addig el tudnék-e menni, mert vacsorára az őrt is beviszik, s ott a kertnél két ember várni fog rám, bátran menjek oda, azok majd segítenek elmenni. Vacsorára az őr is bement a házba. Én egyedül maradva felkeltem, lementem a kertig, de senki sem volt ott. A lábaim nem bírtak, és ismét visszafeküdtem a Barabás holtteste mellé. Az ész hamar járt, és gondoltam, hogy ha a visszajövetelt további útra fordítom, haladok egyet. Vagy megélek, vagy ha lándzsás románokkal találkozom, ezek agyonvernek, s legalább nem temetnek el elevenen. Másodszor is megindultam, elmentem a kertig, de akkor sem volt senki. A kerten átdőlve átestem, és ott már összeszedtem a tehetségemet. Ösvény vezetett a kerteken hátra. Az ösvényen megindultam, mentem, Isten tudja merre. Az ösvényen egy régi leroskadt szalmás házra bukkantam, amelynek szinte a föld színével egyformán álló ablakában homályos gyertyavilág látszott. Itt egy kicsit megállván, nagy román beszédet hallottam. Ettől megijedve visszafordultam. Az ösvényt hó takarta, de az mégis látszott. Haladtam hát tovább, és egy jól épített csűrhöz értem, aminek a hátsó kapuját próbáltam kinyitni, de nem tudtam. Takarmány szépen volt, a szénaboglyák törökbúzakóréval voltak körül rakva. Gondoltam, hogy a kóré alá, a széna oldalába be214