Gál Kelemen: Jakab Elek élet- és jellemrajza, különös tekintettel irodalmi munkásságának unitárius vonatkozásaira és jelentőségére - Unitárius Irodalmi Társaság szakkönyvtára 6. (Kolozsvár, 1938)
XVIII. fejezet: Jelentősége
243 teheti meg. Élőbb az egyes fejedelmek alatt történt események leírásából ki kell keresni az illető helyeket, hol azokról szó van s úgy olvashatná el. Helyesebb lett volna, ha az iskolák történetét egy helyen adná összegyűjtve, mindenik vallásfelekezetét külön. Tisztább képet lehetne alkotni az egyházak állapotáról, ha ezeket más tárgyaktól elkülönítve összefoglalja, nem pedig 24 fejezetbe szétszórja.“ Kolozsvár történetének nagy jelentőségét és nélkülözhetetlenségét Kovács János idézett szavai csak sejteni engedik, de nem fejezik ki méltóképen. E sorok írója, ki nem régen megírta az unitárius kollégium történetét, mint koronatanú bizonyságot tehet róla, hogy Dávid Ferenc emléke és Kolozsvár története nélkül e vállalkozását nem kisérhette volna siker. Mindkét munkát, majdnem lépésről-lépésre forrásként kellett használnia s ha munkájának van valamily értéke, azt legelső sorban Jakab Elek munkáinak köszönheti. És igazat kell adnom a Budapesti Szemle r. a. ismertetőjének is, aki a könyv felépítési rendszerét az uralkodók idejére hibásnak tartja. Az egyházi és iskolai élet különböző mozzanatait az idők folyamán így sokkal nagyobb figyelemmel és több munkával lehetett és kellett összeszedni és rendszerbe önteni. De ismétlem, mély hálával tartozom a néhai emlékének, mert e munkái nélkül munkámat nem tudtam volna megírni. És ugyanezt mondhatja mindenki, aki az unitárius egyház múltjával egy vagy más tekintetben irodalmilag foglalkozott. Természetes, hogy Jakab Elek, aki oly mélyen betekintett egyházunk múltjába, mint közülünk senki más, világos tudatában volt munkája értékének. És teljességgel nem alap nélküli az az önérzetes kérdése: „Mi lenne az unitáriusok irodalma az én működésem gyümölcse nélkül?“ És mióta a Dávid Ferenc emlékének megörökítése napirendre került és az egyházi élet vezetői között állandó megbeszélés tárgya lett, mind világosabban tűzte tudományos történelmi munkásságénak céljául e két nagy munka megírását. 1877-ben írja hivatali kinevezésénél az őt ért mellőzés miatt felháborodva és elkeseredve, hogy neki édes vigasztalást nyújt az a tudat: non omnis moriar. „Én annyit éltem, oly sokféleképen munkálkodtam,r munkásságomnak annyi nyomát bírja avagy csak az irodalom is, hogy én haszontalan emberként elveszni nem fogok. Hát még ezután mennyit tudnék s akarnék tenni, ha lesz idő és erő... A jövő 16*
