Gál Kelemen: Jakab Elek élet- és jellemrajza, különös tekintettel irodalmi munkásságának unitárius vonatkozásaira és jelentőségére - Unitárius Irodalmi Társaság szakkönyvtára 6. (Kolozsvár, 1938)
XVI. fejezet: Lelki alkata
222 gatója, szószólója és istápolója. Arra a hírre, hogy az Erdély megszűnik (Az erdélyi részek és az Erdély c. lap. Erdély, 1874. 48. sz.) sürgősen bejelenti előfizetését és sürgeti, ne engedjék megszűnni. »Senkitől föl nem kérve, székely testvéreim érdeke iránt a távolban is híven érző szivem s elmém ösztönzéséből írtam e sorokat“, mondja s a szerkesztő (Kerekes Sámuel) hálás érzések közt állapítja meg, hogy „hatalmas érvekkel támogatott közleménye“ új életre szólította a lapot kétséges helyzetéből. Szádeczky hamvainak Kolozsvárra szállításakor a házsongárdi temetőben így jellemezte benne a székelyt: „Hazaszeretetét, történetírói lelkesedését megkétszerezte az, hogy ő székely. Azok közé a történetírók közé tartozott, akiknek nemcsak tudásuk, de hitük és rajongásuk is volt. Ahová a tudás nem világított be, ott meggyujtotta hitének szövétnekét. Amiről írott emlék nem maradt, arról megszólaltatta a néphit hagyományait s regék és mondák tündérvilágát. A székelyek története volt az ő szellemének első és utolsó szerelme. Erről álmodta ifjú lelke első tündérálmait a Nyárád vize mellett. Ennek megírására teremtett anyagi alapot férfikora delén, a Szamospartján lakva; ennek áldozta munkás élete alkonyát a Duna mellé költözve. Budavárában íróasztalánál ülve, szelleme ott szárnyalt Budavára romjain, Budavárából Attila székhelyét keresték a rég múlton révedező szemei — írván a székelyek anyaszéke: Udvarhelyvármegye történetét. Ott esett el ő is a harc mezején, ott hullott ki a toll munkás kezéből, miután már megrajzolta a székelyek őseinek hitt hunok, a nemzeti királyok és az erdélyi fejedelmek lelkesítő korának történetét. A nemzeti hanyatlás korát megírni már nem volt ereje: az erdélyi fejedelemséggel az ő szive is megszakadt s lelke elszállt oda, hol kedvelt hősei: a világverő Attila, Csaba királyfi, a Szapolyaiak, Rákócziak, Apaffiak lelkeit vélte feltalálni.“ Ha kifáradt a szakadatlan munkában, ha kimerült a sok dolog miatt s fárasztotta a főváros kozmopolita levegője, hazavágyott, mint a gyermek az iskolából, faluja virágos mezejére s az erdélyi föld érintése és az erdélyi hegyek levegője visszaadta lelke erejét és szárnyalását: „Nemsokára jő a nyár, — írja Krizánénak (1876. II. 29.), akkor majd meggyógyít az erdélyi lég, melyet két év óta nem szívtam.“ Székelynek született, ragaszkodott a székelyföldhöz a lehetőség ultolsó határáig, szerette népét szíve egész melegével. A népről is, a földről is meleg szeretettől izzó dicsőítő
