Gál Kelemen: Jakab Elek élet- és jellemrajza, különös tekintettel irodalmi munkásságának unitárius vonatkozásaira és jelentőségére - Unitárius Irodalmi Társaság szakkönyvtára 6. (Kolozsvár, 1938)
X. fejezet: Bladrata és Dávid Ferenc. Az ú. n. "tiszta" unitárrizmus
144 Szentirásból való igaz tudomán c műve határozottan bizonyítja, „hogy a Krisztus nemimádás tana már 1570 elején — azaz a marosvásárhelyi országgyűlés előtt egy évvel — az unitárius egyház legjellemzőbb hitelvei közé tartozott“ (K. M. 1895. 309—313. 1.). Dávid Ferenc már a váradi disputáción ki akarta nyilatkoztatni e tant. De Blandrata, ki már a gyulafehérvári disputáción hátraszorult fogyatékos tudományával s a váradi magyarnyelvű disputáción még csak egy árva szóhoz sem juthatott, óvatosságból-e, barátja iránti féltékenységből, vagy hátramaradott pápás vallási öntudata vak ösztönéből? merészen megakadályozta e legsarkalatosabb tétel kimondását. Azután is vagy folyton ellenezte egy 1578-iki eset kivételével a tudákos Blandrata, vagy sehol sem került ennek kinyilatkoztatására országos zsinathoz elég kedvező alkalom.“ (K. M. 1906.256.1) Dávid Ferenc Báthory Lengyelországba távoztakor félvén „1571- ben megakadt hitalkotása végromlásától, a sírba is netalán magával vitt józan hitelve végzetes elfeledésétől, most egész élete boldogságát föltette arra a nagy és szent célra, hogy bármi történjék, maga még java életében kifejti a legtisztább unitárizmust s a kálvini léleklealacsonyító vélekedésekkel szemben, fölteszi az ő eddig vallott józan hitére az üdvezítő szent koronát: az egyedüli mindenható istennek egyedül való imádását.“ A Bázelből behívott Socini nem tudta meggyőzni Dávidot „az ő saját, olasz, félénk, sőt félszeg felemás unitárizmusának“ helyes volta felől. Az akár Judásnak is beillő s a hatalmas, gazdag Blandrata pártfogásáért mindenrekész olasz tudós tudatta végre honfitársával is a nemvárt eredményt, hogy Dávidot semmiféleképpen nem tudja eltéríteni fölvett útjáról. Blandrata akkor, hogy a fejedelem környezetének lappangó és kitörésre váró haragját féltett egyházáról elterelje, más szóval, hogy a háttérben álló s még Socinusszal is egybebarátkozott jezsuiták útját a Báthoryak kedvéért egyengesse, maga is a fejedelmi tanács készséges eszközének szegődik s nyíltan föllép az új törvényeknek most vakmerőén ellenmondó régi barátja eilen.“ (U. o. 257. 1.) Kanyaró azonban minden lekicsinylő és gúnyos megjegyzése ellenére sem tartja — úgy tetszik nekem — Blandratát Dávid Ferenc árulójának. Első tanulmányában az 1566-ban megalakult új egyház első főgondnokának mondja, ami előttem, a főgondnoki állás sokkal későbbi szervezése miatt, kissé furcsának tetszik s csak abban az értelemben tartom elfogadhatónak,
