Gál Kelemen: Jakab Elek élet- és jellemrajza, különös tekintettel irodalmi munkásságának unitárius vonatkozásaira és jelentőségére - Unitárius Irodalmi Társaság szakkönyvtára 6. (Kolozsvár, 1938)
X. fejezet: Bladrata és Dávid Ferenc. Az ú. n. "tiszta" unitárrizmus
133 nyában (Prot. Szemle. 1898.) és Az erdélyi ref. egyház történetében (Budapest. 1904.). Természetesen mindkét művében bőségesen használja Jakab Elek munkáját. Jakab Eleknek azt a nézetét, melyben Dávid Ferencnek jövendölését, hogy 1570- ben fog az igazi Krisztus az Antikrisztus végleges bukásával diadalmaskodni, úgy magyarázza, hogy az ő vallása recepta religio lesz, „meglehetős lapos“-nak mondja. Érthetetlennek tartja azt a mellőzést, melyben unitárius írók Dávid Ferencnek a Defensio Francisci Davidis 2. kiadásának függelékében 1582- ben megjelent De Dualitate c. irodalmi vitáját részesítették s okát abban találja, hogy megnyugodtak Jakab Elek ítéletében, aki ezt a művét apokrifnak mondotta, amit csak azzal tud magyarázni, hogy Jakab Elek a Defensiónak nem második, hanem első kiadását használta. Nem fogadja el Jakab Eleknek azt a felfogását, hogy Blandrata Dávid Ferenc tragédiájának előidézésében áruló, Socinus Faustus pedig kém lett volna. Sőt hangsúlyozottan kiemeli, hogy az unitáriusok részéről Socinus Faustus és Blandrata csak hálát érdemelnek, mert náluk nélkül az unitárius egyház menthetetlenül elpusztult volna. Első tanulmányában Blandratát az unitárizmus megalapítójának, a lengyelországi unitárizmus „száműzöttjének“, Dávid Ferenccel együtt az erdélyi református egyház megalapítójának, egyben szinte végveszedelembe döntőnek“ mondja s az 1564. évi enyedi zsinaton, mely a két vallási irány elválását kimondotta, úgy tekinti szerepét, „mint az unitárizmus előkészítése és sikeres terjesztése érdekében számítással felvett szerepet.“ Lassú átmenetet és észrevétlen összekötő kapcsot hoznak létre a kálvinizmus és unitárizmus között. Pokoly történelmi jellemrajza Blandratáról és a vallásügyi reformok terén vitt szerepéről ugyan nem mutat rokonszenves vonásokat, de egészen más okokon alapszik az ő ellenszenve. Az ő beállítása szerint az unitárizmus megalapítója, az egyház megszervezője Blandrata és nem Dávid Ferenc, akinek szerepe csak annyi, hogy az unitárizmus elveit Blandratától eltanulja, ékesszólásával elterjeszti és híveket szerez. Azok a változások, melyek az ő Erdélybe jövetelétől, 1563-tól, János Zsigmond haláláig, sőt tovább is, a vallásügy országos rendezése körül történtek a Blandrata nevével és működésével a legszorosabb összefüggésben vannak. Ezt azért hangsúlyozza, mert rendszerint csak az unitárizmussal szokták kapcsolatba hozni nevét.
