Gál Kelemen: Jakab Elek élet- és jellemrajza, különös tekintettel irodalmi munkásságának unitárius vonatkozásaira és jelentőségére - Unitárius Irodalmi Társaság szakkönyvtára 6. (Kolozsvár, 1938)
IX. fejezet: Dávid Ferenc életrajza
123 történelmi képét alkotta meg. Minden új és eredeti e képen: az eddig nem ismert okmányokból merített anyag úgy, mint mesteri feldolgozása és fényes színezése. Leginkább dicsérendő az, hogy szerzőnek a tárgy iránti lelkesedése ítéletét soha elfogulttá nem ieszi. Oktatni, nem izgatni akarván, kútfők alapján magukat a feleket beszélteti s az olvasóra bízza az ítéletet, Egyenlő méltánylással szól Meliusról és Dávidról. Csak az alattomos cselszövők iránt kíméletlen, ezért Blandratával és Socini Faustoval szigorúan, sőt utóbbira nézve „a bizonyítékok elégtelenségénél fogva, tán nagyon is szigorúan bánik el.“ Kitűnő érdeme e munkának, hogy tömérdek újat hozott napfényre s nemcsak Dávid Ferenc életrajzát adja, hanem a hazai reformáció egyik legérdekesebb korszakát, amelyhez az adatokat 30 éven át gyűjtötte. Oly kitartás, melyet a tiszta ügyszeretet mellett a benső hivatás ad. Itt az adatgyűjtés szerencsésen egyesül a szerkezet művészetével és a nyelvezettel, mely a dolgokhoz szabja a megfelelő kifejezéseket. Bírálatát azzal végzi, hogy kifejezi örömét a munka megjelenése felett, „mely által különben sem gazdag egyházi irodalmunk egy mindenesetre hézagpótló, aere perennius mesteri művel gyarapodott.“ Említsük meg itt, hogy Szabó Károly Kolozsvár város levéltárában egy ítéletre bukkant (K. M. 1881. 272. 1.), amely Dávid Ferenc és neje Baráth Katalin közt folyt válóperben 1575-ben hozatott. Neje a polgári bíróság előtt kezdte ellene a pert. A kolozsvári fő- és királybíró illetékesnek mondták magukat, így ítélt a városi communitas is, mint másodfokú bíróság, de a fejedelem itélőszéke, a tábla, megsemmisítette mindkét ítéletet s az eljárásra Alesius Dénest mondta ki illetékes bírónak, tehát egyházi fórumot, mely előtt a per le is járt. Ezt az adatot, melyről Jakab Elek könyve nem tud, némi ellene irányuló kárörömmel közölték. Szabó felfedezése, mint hozzá írt levelében (1881. X. 30J írja, rendkívül meglepte s talányképen tűnik fel előtte, hogy hol találhatta. „Hej, mert utána jártam én annak a levéltárnak. De hát egér nem lehettem.“ Irmei Ferenc (Koszorú, 1879. II. kt. 563—567. 1.) elismeréssel van a szerző iránt, kinek nagybecsű munkájának érdemeit elismeri ugyan, de a hitújítási vitákat csak gyűlölködő pártoskodásnak, újítási viszketegnek, nem pedig a belső meggyőződés folyományának tartja. Irmei a protestantizmusról csak ellen-
