Ferencz József - Szent-Iványi Sándor (szerk.): Az unitárius élet munkásai (Budapest, 1940)

gásában a gyermekből ifjúvá érik és férfikora elején találják a 48-as események, amelyek kizökkentik nyugodtan induló kenyérkereső útjából s a haza szolgálatába állítják. Szülőföldje, Háromszék 1848-ban követnek küldötte az erdélyi országgyűlésre, melyen ő is az uniónak volt lelkes híve.

A szabadságharc után négyévi várfogságra ítélték. Mikor innen kiszabadult ő is, mint anynyian szinte újból kezdte életét. —- 1865-től

1872-ig országgyűlési képviselő volt és 1867-ben belügyminiszteri osztálytanácsos lett. Azonban csakhamar visszavágyott a maga szűkebb foglalkozási körébe, hogy egyesegyedül nagy céljainak élhessen.

Berde Mózsát életében sokan földhözragadt, önző és anyagias embernek tartották. Igaz, hogy ő nem volt az üres elméletek, a kongó frázisok embere. Szerette a földet, amelyen élünk, járunk. Jól tudta, hogy munkánkat e földön kell végeznünk, emberi hivatásunkat itt kell betöltenünk. Az üres fellengzés, a légvárak építése távol volt lelkivilágától. Reá is talált volna, amit Széchenyiről mondott életrajzírója, hogy „gyakorlati lelke oly földszagú volt, mint a friss szántás, gondolataiból a kenyér illata áradt, de azért éppúgy érezte az erős életnek azt a másik, nem kenyér-, de lélekillatú szükségletét.“ Az, amit életében rejtett szándékai miatt nála sokan anyagimádásnak tulajdonítottak, halála után, céljai világosságra jövetele után magasan szárnyaló, ideális gondolkozásnak bizonyult. Legendák szóltak arról az önmegtagadásról, igénytelenségről, amellyel Berde Mózsa élt. Háztartásában, ruhá-36