Ferencz József - Szent-Iványi Sándor (szerk.): Az unitárius élet munkásai (Budapest, 1940)

tatában, táplálkozásában mindenütt a megtestesült igénytelenség. Benczédi Gergely jegyezte fel róla, hogy egyszer valaki kopott sapkájára célozva egy nagy oláh báránybőr kucsmát küldött neki újévi ajándékba. Az öreg nevetve kiáltott fel, „bárki küldte, okos, praktikus ember, ezért nekem Bunban hét napig aratnak, kár, hogy többet nem küldött.“

Berde azt a nagy vagyont, amit gyűjtött nem tekintette a magáénak. Többször megjegyezte szerényen, hogy ő csak a kezelője és felelőséggel tartozik érte az ő nagy családjának, melyen ő hitsorsosait, legfőképp az unitárius ifjúságot értette. Erről tesznek bizonyságot végrendeletei, melyekből 25 év alatt hármat is találunk. Mind a háromban vallásközösségünket teszi általános örökösévé. Az elsőben, amely 1865-ben kelt, nem tartja szükségesnek elhatározása megindokolását. A másodikat 21 év múlva írja s kiolvashatjuk belőle, mennyit töprengett, vájjon rendelkezhetik-e rokonai kizárásával eredeti eszméjének megfelelően. Második hagyományozó levelét így fejezi be: „Kora ifjúságomtól szívem egy érzést, agyam egy gondolatot táplált: felsegíteni szegény vallásközönségemet, könnyíteni az utat a tanulófiatalságnak a tudományok megszerzésére és segélyezni elaggott szolgáit és tanárait. E célra törtem feszített munkássággal s miután — ha kis mértékben is — sikerült valamennyire, örömmel és Istennek hálát adva halok meg a segélyért, mellyel munkámat elősegítette és megáldotta.“ Mennyire határozott és energikus a hangja, mikor a döntést kimondja, hogy lelkiismerete pa37