Ferencz József - Szent-Iványi Sándor (szerk.): Az unitárius élet munkásai (Budapest, 1940)

Berde Mózsáról már sokan és sokat írtak. És mégsem eleget. Valószínűleg ez az elgondolás honosította meg erdélyországi unitárius testvéreink körében azt a kedves és szép szokást, hogy minden év őszén, halálának évfordulóján, rendszerint a főtanácsi ülés alkalmával, kegyeletes érzésektől áthatott beszédekben idézik fenkölt szellemét, követendő példa gyanánt állítván oda minden idők unitáriusai elé.

Ma már egyre fogy azoknak száma, akik még életében ismerték az unitárius egyház fejedelmi j óltevőjét, kiknek emlékezetében előbb úgy élt, mint a mindenki által lesajnált, kigúnyolt „zsugori vén ember“, de akiknek a szemében márólholnapra megnőtt, egészen a halhatatlanságig emelkedett egyszerű kopottas alakja. Előttem már csak úgy áll, ahogy ámuló elsőgimnázista szemeim megpillantották bronzba metszett alakját a székelykeresztúri unitárius főgimnázium előcsarnokában a másik unitárius halhatatlan: Brassai bácsi társaságában. Én csak eszményített alakját hozhattam magammal tanuló éveimből és csak azt adhatom tovább, amit róla másoktól hallottam vagy tanultam, vagy amit élet-írói följegyeztek.

Életrajz-írói azt mondják róla, hogy az erdélyi ifjúságnak Bethlen Gábor óta nagyobb jóltevője nem volt, mint Berde Mózsa. Vájjon mivel érdemlte ki ezt a legnagyobb kitüntetést, melyet még a „fejedelmi“ jelzővel is megtoldottak. — „Egész életemben — mondotta egy alkalommal — úgyszólván gyermekségem óta egy célért küzdöttem, sokszor gúny és nevetség tárgya voltam, rongyosan jártam, magamtól minden élvezetet

34