Boros György: Dr. Brassai Sámuel élete (Kolozsvár, 1927)
Író és szerkesztő
író és szerkesztő Mégis, az ifjúság háborgó napjai múlván Biztos erőt érzek: keblemben nagyra kelendő Képzetek villannak meg. Vörösmarty Zalán Futásában így szólaltatja meg hősét, aki lehetett maga a költő, de bizonnyal ez életrajz tárgya, Brassai jogosan szólhatott volna így. Nála a háborgó napok már az ifjúsági élet ködébe merültek. Ő, a Plátó 20 éves vezető ifjai korán, másfélszer túl van. Ott van, ahol a magyar ifjú katonánál egyéb is lehetett. Elmúlt az a hevület is, melyet az 1825 évi országgyűlés a magyar ifjak kebelében élesztett. Eljött a munka ideje. Brassai semmiképpen sem volt hajlandó a költők képes beszédébe burkolni gondolatait, bár jól tudta, hogy a cenzúra éles ollót tart kezében, lemetszeni a merészen kiterjesztett szárnyakat. Sem Kölesei a szónoklat terén elért sikereivel, sem a Kisfaludyak, Czuczor, Vörösmarty a költészetökkel, nem hatottak rá búzdítólag. Sem költői, sem szónoki hajlam nem sarkalta. Különben is mindig szívesebben szántott új ugarat. Egyénisége az aestatico-philosophiai elmélkedésre volt alkalmas, mert ez a lelki ember életéből sarjadzik. Brassai az akaró és cselekvő lélekre szeretett hatni. Soha sem volt materialista, semmi tekintetben, de az ábrándos képzelődést, a methaphisikai túlvilágban elmerengést sem szerette. Ő itt a földön akart élni testestől, lelkestől, s azzal tartott, hogy meg kell adni mindenkinek, ami megilleti. Jóllehet a magába merülő elmélkedésre és szemlélődésre volt utalva, még sem lett egyoldalú bölcselő. Nevelői foglalkozása és a művelt emberekkel, a gondolatot termelő Írókkal folytatott gyakori érintkezése következtében, lelki energiája szétágazó, kifelé ható. Kész örömest társalgóit a rokonlelkekkel. Az ellentétes jellegűeket föl kereste, mert tudta, hogy a szellemi tehetség is, mint az erkölcsi erő, a küzdelemben iz— 60 —