A budapesti Dávid Ferenc-Egylet 3. évkönyve 1904-1905 (Budapest, 1905)
III. Felolvasó ülés
41 gondolatban, hogy az emberek kívülről, valami csodás módon — véráldozat árán várják megváltásukat, hanem ismét szóban és Írásban siet hirdetni nagy gondolatát: hogy minden egyes embernek saját magának kell az „ut“-at megjárni; ragadja hát végre meg az emberiség azokat a megváltásra szánt eszméket, hogy együttes erővel haladhasson a biztos boldogulás felé! De valljuk meg őszintén, hogy éppen ebben rejlik úgy Tolstojnak, mint a szabadelvű egyházaknak bukása — a világgal szemben! Mert hinni, egyes vallási tanokért lelkesedni, czeremoniális könnyű kötelességeket teljesíteni, dogmákra támaszkodva készen várni a megváltást és ezek révén lenni jó keresztény hírében, az úgy az egyéneknek, mint maguknak az államoknak nagyon kellemes és tetszetős dolog! Hanem minden egyes gondolatban, minden egyes tettben, törekvésben, a törvényben, politikában, igazságszolgáltatásban, közgazdasági munkákban, a családi életben — tudományban és művészetben — szóval minden nagy és kis kérdésben Krisztus halhatatlan, békét hirdető és a mi fő, tettre késztető evangéliumával tartani és ezek révén, egyedül csak ezek révén várni számunkra a megváltást és nevezni az egyént, a társadalmat és a nemzetet kereszténynek — ez már nem annyira könnyű és kellemes, mint inkább nagyon nehéz és megfontolandó dolog!! Ebben van szerintem a magyarázata az orthodox egyházak egyik nagy és egészen talán soha meg nem szűnő hatalmának is! Azonban nem régen egy igen érdekes és tanulságos szabad előadást hallgattam végig és annak különösen az a része kapta meg figyelmemet, mely éppen a jövőnek szolgáló, tehát ezideileg hálátlan munkákat emelte ki a többiek közül! Hogy egy munka valóban nagy-e és érdemes dolog-e, azt az előadó attól tette függővé, hogy vájjon a jövőnek is tesz-e szolgálatot, vagy sem; mert szerinte a mely törekvés a jelen mellett nem nézi a jövő igényeit és követelményeit is ■— az előbb-utóbb hiábavaló munkának fog bizonyulni! Ha lehet eszméket és- törekvéseket a jövő számára predestinálni, úgy kétségkívül az általam most tárgyalt két és mégis egy eszme és egy törekvés csakugyan a jövő zenéje. Készakarva nevezem zenének, mert ebben is az elementárisán kitörő erő gyönyörűen tud összhangzani a legenyhébb árnyalatokkal és melegséggel ; én legalább úgy érzem, hogy a szóban levő közös nagy eszmét és munkát valóban az ész óriási merészsége és alkotó ereje mellett okvetlen a szív határtalan gyengédsége és mindent átölelő
