A budapesti Dávid Ferenc-Egylet 3. évkönyve 1904-1905 (Budapest, 1905)

III. Felolvasó ülés

32

— Hát jó, elmegyek; de mit adsz azért, hogy eddig hitestársad voltam ?

— A mi neked legkedvesebb, csak menj a házamból.

Még egyszer, utoljára együtt ebédelnek, az asszony altatót lop a király poharába s a mint elaludt, befogatott a hintóba, a királyt a hintóba fektette s úgy hajtatott haza apjához, a szegény gulyáshoz.

— Hát én hogy kerültem ide? — kérdi a király, mikor felébredt.

— Te bizony úgy, lelkem uram, hogy azt mondtad : vihetein, a mi nekem legkedvesebb. Hát nekem te vagy legkedvesebb: elhoztalak.

Bezzeg, hogy egyszeribe elmúlt a király haragja.

Számtalan mesében találkozunk az ősz öreg emberrel, ki legtöbbször álmában jelen meg a hősnek s látja el jó tanácsokkal. Több jel mutatja, hogy ez a jóságos ősz öreg ember mindnyájunk édes atyja, Isten, ki az igaz utón járókat nem hagyja el. A Möndölecskékben vagy más néven Angyal bárányokban ez az ősz ember magyaráz meg sok mindent, a véges elméjű ember szemében csodásnak, megfoghatatlannak tetsző dolgot. Gyönyörű egy mese ez, méltó arra, hogy mindenki ismerje. „Ama ritka népmeséink közé tartozik, melyekben a keresztyén vallási mithosz befolyása vehető észre. A jó ősz öreg ember, ki bárányait, az angyalokat legelteti, ki jót tesz a jókkal, bünteti türelmes és szelíd büntetéssel a gonoszokat, bizonyára a keresztyén vallási fogalmaknak a nép egyszerű képzelete által egyesitett istene“. A szegény özvegy asszony fiát az ősz öreg ember megfogadja a juhai mellé, azzal a föltétellel, hogy mindenütt nyomon kisérje a juhokat. Elindulnak a juhok, szép zöld síkságra érnek, azon legelészve áthaladnak. Aztán sebes folyóvizet érnek, azon is átmennek, a legény utánok, de mire a túlsó partra ér, a sebes folyóvíz úgy lesorvaszt róla gúnyát, húst, mindent, hogy csak a csontja s a bőre marad. Akkor a juhok visszafordulnak, ráfujnak s a legény teste még különb lesz, mint volt annakelőtte. Ettől kezdve csodásnál-csodásabb dolgokat lát a legény. Nagy rétre ér, hol oly nagy fü van, hogy kaszálni lehetne, s a rajta legelésző marhák mégis oly soványak, hogy a szél szinte elfujja őket. Egy másik rét oly kopasz volt, hogy a marháknak nem volt mit enniök, s mégis oly kövérek voltak, mint a gyűrött háj. Erdőbe érnek, s ott a fáknak minden ágán egy-egy csóré verébfiu sirt-ritt, csipegett keservesen. Innét nagy kerthez érnek, hol a kerítés két oldalán két kutya ugat egy-