A budapesti Dávid Ferenc-Egylet 3. évkönyve 1904-1905 (Budapest, 1905)

I. Felolvasó ülés

10

reformáczió a maga ősi, szűzi tisztaságában és világosságában uj életre keltette, nem igazhivőket, önigazságuk bizonyosságával kérkedő farizeusokat, hanem igaz hívőket, bűnök töredelmében megtört, magukat Isten kegyelmének nyugton átadó publikánusokat követel: „Christianusokat“ és nem „jezsuitákat“.

Hadd triumfáljon hát csak tovább is az a megoszlottságunkon kárörvendő kritika: mi biztos öntudattal haladunk a mi megosztottságunk utján s óvakodni fogunk magunkat újból leigázni bármely dogmabetü szolgaságának igájába. Elegendő nekünk a Krisztus gyönyörűséges igája, a mely: szabadság az egyéni élő hitben, s

szolgaság a szeretetben. Sursum corda!

*

Azaz hogy elmondhatjuk-e ez öntudattól áradozó vallomást? Vájjon meg van-e még csakugyan a reformácziónak az a hatása a lelkekre, mint négy évszázzal ezelőtt? Vájjon nem vesztett-e az a fennen hangoztatott hit a maga hiteléből, nem gyöngült-e meg az evangéliomnak a lelkekre gyakorolt egykori varázsereje?

Komoly kérdés — s a felelet első pillanatra bizony nem éppen megnyugtató. — Társadalmunk mintha egy nagy átalakulás benső forradalmában vajúdnék. Divattá lett a kétely és közöny. Különféle álbölcseleti elméletekből leszűrt jelszavak kavarognak a levegőben, a melyek a társadalmi rend felforgatására szólítják a nyersebb lelkeket. A természettudományok felfedezései napról-napra egy-egy régi kedves vallásos képzetnek a gyökereit támadják meg, megingatva a müveitek hitét is, a kik elfordulva a vallástól, különféle bölcselmi rendszerek ethikai elméletei szerint, sőt idegen vallásos eszmék, például a buddhizmus befolyása alatt rendezik be lelki világukat. Körülbelül olyformán állunk, mint álltunk a nagy franczia forradalom idején, a midőn Istent detronizálták, hogy helyére ültessék egy czéda utczai szépség alakjában az Észt, s a midőn korának műveltjeit a nagy Schleiermacher igy gúnyolta meg szent bánatában: „Tudom, hogy az istenséghez épp oly kevéssé fordultok a magány szent csendjében, a mint nem keresitek fel az elhagyatott templomokat; hogy ízléssel berendezett lakásaitokban a házi isteneket a bölcsek mondásai s a költők énekei helyettesítik; hogy emberiesség és társadalom, művészet és tudomány, a melyeket teljes mérvben bírni véltek, annyira eltöltik leikeiteket, hogy amaz örök és szent lény iránt, a mely szerintetek e világon kívül esik, nincs érzés szivetekben. Sikerült a földi életet oly gazdagon, oly sokoldalulag berendeznetek, hogy már az örökkévalóságra nincs is szükségtek s minthogy igy magatok alkottatok magatoknak egy