A budapesti Dávid Ferenc-Egylet 3. évkönyve 1903-1904 (Budapest, 1904)

III. Felolvasó ülés

39

tökéletesedésnek a műhelye. A morälizmusnak mind e követeléseit együvé fogó legmarkánsabb terminust, a „humanizmus“ szót, nem a próféták teremtették meg : mégis az összes nemzetek erkölcsi közösségének ideálja, a miben az „ember“ szó tiszta, fajt meg vallást nem néző fogalommá eszményült, a prófétaságnak legsajátabb dogmája; és az egyetemes humánizmusnak a modern emberiségben fel-felcsapó vágya az izraeli szellemnek az ősi tulajdona. Az erkölcsi tökéletesedés ezen univerzális formájának a prőfétaságban nem egységes a megnyilvánulása : itt az Egyisten megismerésének általánosságában feltűnik a lehetetlen és nem is kívánatos ábránd, — az egyvallásu egységes emberiségnek a képe (Ezsaiás 2, 3); mellette meg az erkölcsnek az a szinte reális álma, a miben nincs semmi lelki uniformizálás: hogy a vallások megmaradnak vallásoknak, de az igazságosságnak szeretetében édes testvérek lesznek a földnek fiai mind (Mikha 4, 5). Ha megdöbbentően kevesen is vallják : a prófétaságnak ez az erkölcsi monotheismusa az egyetlen lehetséges világvallás.

Mindez a prófétai eszme-anyag, mint forradalmi szellemnek a terméke, nem válhatott a maga tisztaságában, minden részletében fölismerhetően, a vallásnak szerves elemévé. Általános törvénye ez a művelődéstörténetnek: a revolucziónak sok eszméje elérhetetlen ábránd marad; még több az, ami a megvalósulás után elsatnyul, visszafejlődik, hogy a fejlődés csak fikczió; igazi érvényesülésről szinte csak ott eshetik szó, ahol az uj eszme beléoltható a régi ideálba, hogy ez lassanként átalakul a meginduló erjedési proczessusban. Ilyen volt a prófétai eszméknek is a diadala az izraeli vallás történetében: nem lett az a vallásnak különálló formája; de a fejlődésben oldalt hagyott anyaga sem, hanem a régi ideálokba magát beléett, őket átformáló, bennük tovább élő erő. A történeti fejlődés csak a két istentiszteleti tényezőnek: a ritusnak és az erkölcsnek egyensúlyba helyezkedését hozhatta meg; de azért — ha nem is válhatott általános érvényű, kizárólagos vallásformává —- halottas erővé sem lett a moralizmus. Revoluezióban született, de rajta a kinyilatkoztatottságnak halhatatlansága; maga a béke, a harmónia: de mindig kicsaphat belőle a forradalom lángja. Benne a vallásoknak történeti létjoga — ami bizony gyakran csak nyomorúságos türelmi jog. Folytonos lehet a vallásokban e fejlődés, de annak egy-egy fázisa sokszor visszafejlődés: nem is az élettelen ritus- meg dogma-hitbe, hanem élő erkölcstelenségbe. Időn-