A budapesti Dávid Ferenc-Egylet 3. évkönyve 1903-1904 (Budapest, 1904)
III. Felolvasó ülés
40 ként mintha a halálos elgyöngültségig degenerálódnék az emberiségnek vallási gondolkozása: hogy az ember gyűlölhet is, meg gyilkolhat a vallás nevében. Az emberi szellemnek különös betegsége az, a vallási moral insanity, a lelkeknek valami elkérgesedése, hogy a kemény kérgen át nincs hatása a moralizmus melegének. Akkor, akkor megszólal vádlón, fenyegetőn, a vallások ellen támad az emberiségnek lelkiismerete, a prófétai szellem, hogy „csak az erkölcsösségben — Istennek tisztelése.“ De ott is, a szélsőségektől távol, állandó a vallásokban annak a két elvnek: a ritusnak és az erkölcsnek küzdelme. És amikor az emberiség szellemi és erkölcsi életének álhatatlanságában az Istent kereső vallásosság fuldokol; és följajdul a vakmerőségeiben tetszelgő dogmahitnek és a tekintélyét csak anyagi súlyában tartható ritualizmusnak, kinos, kegyetlen nyomása alatt: a zsidóság számára és minden erkölcs-vallásnak álmodozói számára az a prófétai tanitás mindig üde élet forrása lesz a vallási renaissancenak, legitim ihlete a kultuszt is emelő erkölcsi istentiszteletnek. Ez a prófétai moralizmus nem ismer csüggedést, nem ismer történeti lehetetlenséget. Hatásosságának ott van élő históriai tanúsága — akit oly kevéssé ismernek a maga igazi szellemében — a zsidóság. Az a prófétai moralizmus szerelte föl Izraelt kenyérrel és fegyverrel az örökkévalóságnak küzdelmes útjára, amikor leikébe beléoltotta a messiási hitnek erejét. A zsidóságnak e remélni tudásában az erkölcsvallás csodaművelő világtörténeti erőül dicsőült meg. Nem halt meg, nem halhat meg a moralizmus; jussát követeli az életen. Hódit is, bárha csak lassan: hódit a vallásokban is, a vallásokon kívül eső világban is. Még befejezetlen a kulturhistóriának legszégyenletesebb könyve; nem a tudatlanságnak, nem a babonának, nem a hazugságoknak, hanem a vallási gyűlölködésnek a története; az erkölcs géniusza meg várja-várja, mikor kerül már oda a szó, hogy „vége.“ Sok betű vár ott még a fölrovásra; de a moralizmus tud remélni. Pokollá válhat a föld: a moralizmusnak fia az erkölcsi rendnek azt a paradicsomát látja, ahol mind a vallások együtt szolgálják az Egyistent szeretetben és igazságosságban. A kardnak lapját, a Biblia levelét hitvesnek és gyermeknek festi meg a piros vére — a zsidóságnak és a moralizmus minden vallásának a fia könnyező szemmel és mosolygó hittel tudja végigolvasni az igét: „és átkovácsolják kardjaikat sarlókká és telve lesz a föld az Egyisten megismerésével.“ Nagyvárad. Dr. Kecskeméti Lipót.
