A budapesti Dávid Ferenc-Egylet 3. évkönyve 1903-1904 (Budapest, 1904)
III. Felolvasó ülés
38 a monotheismusnak geográfiájából ; az aztán a tiszta monotheisrausnak valami reflex-fénye, hogy az izraeli szellem előtt fölvillant az emberiség egységességének az ideálja. A prófétaságnak történeti pragmatizmusában ott van az egységes világtörténetnek kész eszméje. A kulturhistória számára görög irók nyújtották az első világtörténeti müveket : Hekateos (500 előtt) képet ad a föld népeiről, históriai hagyományaikról, szokásaikról, meg jellemző különlegességeikről ; mileti Dionysios meg Cháron megírják az ázsiai népek történetét, a mig (430 körül) föllép a históriai tudományok atyja, Herodotos — csakhogy az ő felfogásuknak egyetemessége mindvégig külsőséges marad: sokat, mindent felölelnek, de a szertelen halmaz, az eseményeket átható közös motívumnak sejtelme nélkül, csupa „disiecta membra“; Izráel prófétái pedig, bár nem Írnak tudományos geográfiát és világtörténetet, tényleg megérzik az emberiség történetének egységességét; és mind az eseményeknek egyetlen okra, Isten akaratára való visszavivésében elsőkül nyújtanak tudatos világtörténeti filozófiát. A moralismusnak a történet-filozófiája ez, a mely nem okoskodik, hanem lát; a jelent nézi és a jövőről álmodik; és a pillanatnak rideg kritikusa az örökkévalóságnak ihletett költője lesz, a ki előtt a történeti események nem fölhalmozott krónikái anyag, hanem szerves élet. Mindenben lélek, az isteni világkormányzásnak ethikai tervszerűsége. A történetnek erkölcsi végczélját keresve, megtalálják a próféták a kulturhistóriának legszentségesebb utópiáját, a messianizmust: az édes hitet, hogy majdan az egész emberiség is tudatára jön a maga erkölcsi egységességének, A világtörténet itt végtelen javitó-intézet, a hol Isten neveli az emberiséget — csakhogy az emberiség akkor is az volt, a mi manapság : az Úristen iskolájának nagyon rossz tanulója. A próféták érzik, hogy a kard emberiségének ki kell pusztulnia — de világuknak symboluma nem a sirdomb, hanem az élet fája ; az a koporsó is, a melybe a nemzeti Izraelt és a népeket fektetik, az élet fájából készült: abból a koporsóból, a fennálló rendnek omladékáiból az erkölcsi tökéletesedésnek az emberisége fog kiemelkedni. A monotheismus prófétaságának villámszórő vészjóslatai az erkölcsi tökéletesedés álmának csöndes zenéjében halnak el: hogy a népek „átkovácsolják kardjaikat sarlókká . . . “ (Ezsaiás 2, 4) „és telve lesz a föld az egyisten megismerésével“ (11, íj); a világtörténet nem lesz többé véres aréna, hanem a békés munkának, a szellemi és erkölcsi
