A budapesti Dávid Ferenc-Egylet 3. évkönyve 1903-1904 (Budapest, 1904)

III. Felolvasó ülés

10

meg népe közt álló közvetítő pap, aki nélkül a laikus világ nem is szolgálhatja Istenét; meg az a nehéz tudornánynyal járó ritus, ahol a hatásosság aprólékosságokon múlik; a beteges mysticismusnak a hatalmai — amiknek nyomása alatt meg kell roskadnia a tömeg ethikai erejének; mivelhogy a mysticismusnak örökös aggodalmaskodástól táplált természetellenes fontosságával nem birhat meg az erkölcsösség legtökéletesebb formáinak természetes egyszerűsége. így lesz a prófétai mozgalom: a vallásnak erkölcsi demokratizálása. Különös ellentétesség. A görög szellemet az individualismusnak megerősödése a vallási titokzatosság felé sodorta, a Demeter- meg Dionysos-kultusznak orgiakus szertartásaiba, az eleusisi mystériumokba, a hellenizált Astarte- és Tammuz-imádás őrjöngésébe; és a vallás szinte aristokrata intézménynyé válik, zártkörű egyesületeknek lesz a joga, ahol vannak beavatottak, a Hadesnek majdani üdvözültjei, és kívül maradtak, az Alvilágnak majdani el kárhozottjai: Izraelnek e prófétái, ugyanazon eszmétől vezetve, kiküszöbölik a vallásból a titokzatosságnak, a forma-kultusznak minden elemét; nem tartva meg a titokzatosságból semmit, csak az Istent megérzésnek mystériumát. Az individualizmus valósággal a szóba fogható itt, hogy minden ember maga-magának a papja; és állást foglalva a közvetítő papság ellen is, Izrael vallását igazi demokrata vallássá, az egész népnek és — elméletben — az egész emberiségnek vallásává teszik.

A mi időnknek szelleme, a kritika és tudomány századának vallási szelleme, elnémítaná a prófétákat; vagy legalább is kiátkozná őket — Isten nevében ; pedig annak a szentséges revolucziónak nem is ezen eszmékben csap föl legmagasabbra a lángja, hanem az istenség felfogásában. Az izraeli vallás történetében a hagyományos szellem és a fejlődési theoria itt mérik össze fegyvereiket ; és akárhogyan is forgatjuk, e részt a múlttól, a régitől teljesen különszakadt a jelen, az uj : hogy amaz csak henorheismus volt, nemzeti egyistenség, a próféták vallása pedig a tudatos, egyetemes monotheismus. A múltnak hitében a nemzetek pantheonjának alakjai is reális erők voltak, a kiket Izrael be is fogadhatott (Menasse ideje); itt azonban megindul a „más isteneknek“ lefokozása „nem istenekké“, „semmisségekké“, „hullákká“; a mozgalomban az istenek tragoediája, az istenek bukása és halála. A köztudatban eladdig minden népnek, országnak meg voltak a maga istenei, Izraelnek is a magáé, de csakis egy ; a történet aztán közös ügye volt meg-