A budapesti Dávid Ferenc-Egylet 3. évkönyve 1903-1904 (Budapest, 1904)
III. Felolvasó ülés
36 tenorjában nem egy irritáló mozzanat: mintha csak a próféták a vallás anyagi elemének megtagadói, a formáknak elvi ellenségei, az anti-ritualismusnak filozófusai és valamilyes modern rationalismusnak a tanitói lettek volna. A tömegek szemében a vallást a czeriinóniák teszik: a tömeg szemében a prófétaság egyenest azt hirdette, hogy Istennek nem kell vallás. E fonákságot nem kell czáfolni: a prófétai irodalomnak minden betűjén ott van az eszményi vallásosságnak az ihlete. Vallást akartak ők; igaz vallást: azt, a melynek lelke a moralismus. Elméletben az volt valamennyire a régi vallás is: legalább Mózes tórájában a legművészibb mozaikban alkotnak egyetlen egészet a szertartási és erkölcsi törvények — csakhogy a gyakorlatban könnyen meghibban az egyensúly; még pedig mindig az erkölcsnek a rovására. Az emberi természetnek nyomorúsága, hogy a vallásokban a kultusz mellett és a dogmák mellett halálba sorvadhat az ethikai szellem. így kerülnek belé a próféták az erkölcsnek megvédelmezésében a ritualismusnak támadásába. Erkölcs-vallásuk azonb an nem az a modern moralismus, amiben a vallás száraz erkölcsi törvényesség, csupa paragrafus-czölöpök, semmi virág, semmi poézis, semmi lelki élet, hogy a kopárságban az Istent kereső érzés halálra éhezhetik — hanem az a vallásosság, amelyben a vallásnak a légköre az erkölcs; és ez az erkölcs nem a merev legalitás, nem a cselekedeteknek kifogástalansága, hanem az Isten szeretetéből fakadó jóságosság, az Isten akaratának teljesítésében boldog, a földi lehetőségig tökéletesedő, az önfeláldozásban csodaművelésre is képes emberiesség. így lesz a prófétaságnak. erkölcsi ritus-ellenessége: küzdelem a szertartásoknak önmagukban való vallási értékessége ellen; de a támadásnak, bár az magát a czeremóniát éri, más objektuma is van; az a vallási elv, ami a rituálét ily, minden egyebeket agyonnyomó értékké emeli: a természetfölötti papi közvetítés és a formáknak mysticismusa. Nem volt az ab ovo is az az anti-klerikalismus, ami a vallásnak erkölcsi tartalmát látja veszélyeztetve a kaszt-papságnak tulhatalmában; ami a kaszt-papságnak világi hatalmasságától elválaszthatatlannak tartja a tett, érzés meg gondolkozás zsarnokságát; és a papi közvetités is nem a maga fonákságainál fogvást visszás előttük, mintha talán azt vallották volna, hogy abban a közvetítésben mindig lehet valami az Isten elé tolakodásból és az anthropotheismusból — hanem támadásukkal valósággal az embert, az egyént akarják megmenteni Isten, számára, a vallás, az erkölcs számára. Az az Isten 3*
