A budapesti Dávid Ferenc-Egylet 3. évkönyve 1903-1904 (Budapest, 1904)

III. Felolvasó ülés

ha a szegény ember lelke miatta kénytelen felsírni Istenhez“ (v. ö. Exod. 22- 22.)

Az ily kultúrtörténeti analógiák csak mérlegelői a korszakot kitöltő események és eszmék értékének, csakhogy ez értéknek önmagában való megbecsülését, a mozgalom positiv tartalmának meghatározását nem az ily összehasonlítás hozza meg, hanem a küzdelem tárgyának és szellemének megítélése ott a kortörténet keretében : hogy e prófétaságnak ideáljai más voltak-e és miben voltak más, mint a múltnak és a múlthoz tovább is huzó konzervatív jelennek az eszmevilága, E részt pedig a prófétai mozgalom : tényleges szakítás az akkor uralkodott vallási szellemmel. Nem reformálás volt az, hanem revolutió. Megszűnt ott szentnek lenni, a mi addig szentség volt; megszűnt vallási értéknek lenni, a mi évszázak hitének volt élő kincse ; a hagyományoknak oda a tekintélye ; a próféták szelleme förgeteg, ami tovasöpri a múltnak annyi sok eszméjét ; meghasad a íöld és elnyel institutiókat. A múltnak eszme-alkotmányában kő kövön nem maradt; a tanítóknak sorsa pedig üldözés is, meg börtön, meg véres martyrium.

Előttünk két világfelfogásnak az összeütközése ; és az a próféták által az Egyisten nevében elvetett vallás nem polytheizmus volt — a mint közönségesen hiszik — hanem a törvényes vallás; csakhogy tisztán czeremoniális vallás, ahol az istenség meg a nép együvé tartozásának külső jelei a templomok, oltárok ; fenntartói az áldozatok ; gondozói, őrei a papok. A támadásnak nyers anyagában a túlnyomó rész az áldozásra esik. Egy-egy prófétai sző itt megdöbbent határozottságával és merészségével: Istennek nincs Ínyére semmi áldozás, oda sem néz a hizókra (Ámósz 5, 22); bárányokkal, marhákkal hiába keresi, azokkal meg nem találja senki Izrael Istenét (Hósea 5, 16); az áldozás csak állatlevágás meg husfaldosás, nincs abban semmi Istennek tetsző (8, 13); az áldozat semmiség, a füstölés utálat Isten előtt (Ezsajás (1, 13); nem kell ő neki semmi tömjén, drága füszerszám, meg áldozat (Jeremiás 6, 20) ; sőt a próféta a tételt is fel meri állítani, hogy az áldozati kultusz sohasem is alapult Istennek közvetlen parancsolatán (7, 21—22). Ugyanezen hangból beszélnek a próféták az ünnepekről, meg a külön templomi szertartásokról : Isten meggyülölte az ünnepeket (Ámósz 5, 21); terhére vannak, ki sem is bírja tovább (Ezsaiás 1, u). Ez a forradalmi szellem kaczagja a tömeg czeremonia-hitének komolyságát (Hósea 9, 3—5) és az egész vallást félrelöki Isten elől