A budapesti Dávid Ferenc-Egylet 3. évkönyve 1903-1904 (Budapest, 1904)

II. Felolvasó ülés

26

Kialvó fénye játszva ott dereng E sziklavárnak börtön-ablakán,

Majd huny . . . leszáll . . . végkép leáldozik. Körültem éj, kietlen némaság Honol. Az elhagyott családba, hol A hitves — gyermek szivszakadva vár, Borongó lelkem vissza-vissza száll még, Körülrajongja mind, kiket szeret,

Szent lángolással szeret, végtelen . . .

S vigasztalása drága gyöngyeit Hullatva, lelkem vándorútra kel.

Viruló völgyét, büszke bérc zeit E kis hazának el — bejárja mind,

A hol az ellen, vagy a jó barát,

Oltárt emelt az örök Alkotónak,

Es szent fohászba olvad mindenütt,

Remény súg árt esd édes nemzetére,

Sajgó sebére gyógyirt — balzsamot,

S biráinak, Istennél, megbocsát . . .

Majd száll tovább az ismerős vidéken,

Az ös akolba el-ellátogat,

Es szólogatja rendre juliait,

S a nyáj — nem érti régi pásztorát:

Hiába feddés, ostrom mindhiába :

„Dús éltemet od’adtam értetek,

Lemondva fényről, áldozatja lettem A szent igazság keresésinek“ . . .

Tovább, tovább . . . ? Térj vissza börtönödbe, Te büszke lélek, mit rimánkodol! Rablánczaidban szabadabb vagy itt te,

Mint alkuvásra hajló véreid.

Vagy rázd le hát a földi porhüvelyt,

Egy emberöltő gyatra terheit,

S röpülj e várfok rideg üregéből.

Hol a bagoly s a denevér tanyáz,