A budapesti Dávid Ferenc-Egylet 3. évkönyve 1903-1904 (Budapest, 1904)

II. Felolvasó ülés

20

ember volt, midőn haza ért. Péterlakon lett pap (akkor plébánosnak nevezték).

Az előzmények után Ítélve, fel kell tennünk, hogy a péterlaki plébánia is a reformáczió áradatában úszott, ha eddig nem, a Dávid Ferencz papsága alatt bizonnyal. A reform szellemével volt tele az ember s még a levegő is, de az országgyűléseken hozott határozatok is éppen úgy vágják utjokat egymásnak, mint az ellenfelek. A reformáczió nagy vezére, Luther, maga veti a legnagyobb akadályt a haladás útjába, midőn az urvacsorai vitatkozás közben az asztalra irta e négy szót: ez az én testem. (Hoc est corpus raeum.)

A Dávid Ferencz útjában is egyelőre ez volt a határkő, mert talán nem vette őszre, hogy maga Luther czáfolta meg, midőn azt mondotta: csak az az igazi irat, a mely a Krisztust tanítja, ellenben szalma-irat, ha maga Pál vagy Péter irta volna is. De Dávid Ferenczben olyan határozott egyéni erő működött, a mely rövid idő alatt kárpótolni tudta hiányait, behegesztette kapott sebeit,

Ha a természet nem tűr hézagot, még kevésbbé a lélek. Vedd el a levegőt a legszilárdabb edényből s a kívül levő vagy összetöri edényedet, vagy nyílást keres és kipótolja az űrt. A Luther-féle urvacsorai tan nem sokáig elégítette ki Dávidot. Átlátta, hogy az evangélium tanítása szerint s a dolog természete szerint is a kenyér ős a bor a Krisztus testének csak a jelképei. Még a püspöki állásról való lemondás sem tartotta vissza, hogy jobb meggyőződését kövesse. „Nincs miért fenyegessenek száműzéssel vagy más ilyen roszszal, mert ha Istennek az lesz akarata, bármi sorsra készen állok s inkább eltűröm a száműzetést, mintsem a megismert igazságot megtagadjam.

Ez az alaptétele Dávid Ferencz reformátori működésének. Igazságtalanul Ítélik meg egyéniségét és meghamisitják jellemét mindazok, a kik nem az igazság utján való fokozatos előrehaladásnak mondják lépéseit. A ki a gyümölcsöt élvezni akarja, türelmesen viselje el a szépszinü virágszirmok lehullásával együtt járó bánat érzetét. „Azok pedig —Írja 1567-ben — a kik az emlőtől és tejtől elszakittattak, kik együgyüek s az Urnák beszédit tisztelik, naponkint növekedjenek, miglen tökéletes férfiakká lehessenek és az Istennek világosságában járván, az igaz világosságot, a Krisztust, a hitnek általa övékké tehessék.“

Nyílt és őszinte szavait, vallomásait másítják meg, a kik másképpen Ítélnek felőle, mint ő Ítél magáról. „Engedni az Isten