A budapesti Dávid Ferenc-Egylet 2. évkönyve 1902-1903 (Budapest, 1903)

V. Felolvasó ülés

60

Milliókban kellemes emléket ébreszt a hajnal balzsamos leheljeiével, de annál többnek gyászt jelent.

A szomorkodók egyik sarktól a másikig ma rokon-lelkek; mert bár ismeretlenek, de azért vele együtt gyászolnak. (99)

*

* *

Hegytetőről áttekinti azokat a helyeket, hol barátjával sétálni szokott. Kopott major, nyáj, mocsár, zizegő nád, hágcsó, mely egyik rétről a másikra vezet, vagy a keskeny ösvény a kopár legelőn. Kőrizs- és galagonya-bokor, melyben a kenderike trillázik; kavics-bánya, hol a veszekedő csóka tanyáz; a forrás, mely a sziklából fakad; a jobbra-balra kanyarodó patak a rét virányain stb. — mind tetszettek egy rokon-léleknek, emlékeztetik őt a letűnt szebb napokra. Mikor ezektől búcsút vesz, mintha még egyszer meghalna az ő barátja. (100.)

*

* *

Sajnálattal készül elhagyni a szülőföldet, hol minden érdekelte; ha a szél lengeti az ágakat, a gyenge szirom lehull, a bükk megbámul, a jávor elfonnyad, de senki se törődik vele.

A napraforgó körülragyogtatja tányérját, a szegfű betölti illatával a léget, a patak homok-zátonyain csevegve iramlik tova éjjel-nappal, gyűrűt von a szellős berek körül. Kanyargó habjain megtörik a hold remegő világa. De ezzel senki se törődik, a mig az idegen lakók is évről-évre hozzá nem csatolják édes-bus emlékeiket. (101.)

*

* *

El kell hagyniok e kedves helyet, ahol először pillantották meg a napvilágot. A fedél, mely sírásuktól visszhangzott, ezután idegeneknek nyújt menedéket.

Mielőtt végbucsut vennének, végig sétál a kerti ösvényeken. Tusakodik, hogy vájjon apját, vagy barátját szereti-e jobban. De nem tudta eldönteni. Mindkettőre szelid részvéttel gondol vissza. (102.)

*

* *

Távozásukat megelőző éjjel álmot lát, melyből megnyugvástmerit.

Egy kastély dísztermében, a terem közepén, lepelbe burkolt szobor áll, körötte lányok énekelnek mindenről, ami szép, jó és kellemes. (A kastély mellett egy folyó folydogál.) A szoborban barátja képmását ismeri fel, kit végtelenül szeret. Ekkor egy galamb hoz hirt messzi tengerekről. Neki menni kell: a lányok sírnak, de könnyű csólnakukhoz vezetik s együtt eveznek tova. O maga úgy érzi, hogy izmai megaczélozódtak. Titán szív dobog kebelében. A lányok énekelnek: egyik az örök békéről, a másik a jövő nemzedékről, harmadik egy fényes csillagról stb. Most egy óriási hajó tűnik elő Barátja a fedélzeten üdvözli és felveszi őket. Együtt eveznek tovább a ködben úszó láthatár felé.« (103.)

*

* *