A budapesti Dávid Ferenc-Egylet 2. évkönyve 1902-1903 (Budapest, 1903)
V. Felolvasó ülés
59 minden oly idegen. Sehol semmi emlék. Még egy árva jel sincs, ami a múltra emlékeztetne. A szülőföldtől való távozás még mindig elszomorítja, de miután egyéni érdekei alámerülnek az emberiség egyetemes sorsában, gondolata újból magasan szárnyal s megjósolja a jó diadalát. Mindezeket a csoportokat egy alapeszme kapcsolja egybe. A költő a vigasztalan jelent összehasonlítja a letűnt boldog korszakkal, fájdalmát átülteti a természetbe s végül megnyugvás után áhítozik. (55.) Legkedvesebb barátja élte virágjában hirtelen meghal. Keservesen tapasztalja, hogy mily pazar a természet; csak a fajra tekint, az egyest pusztulni engedi. S még a fajok is elenyésznek. Csupán élet és halál váltakoznak a földi színtérén minden czél nélkül Ebből a zűrzavarból csak úgy menekülhet, ha ébredező hittel Isten leié nyújtja kezét. (47.) Kell, hogy legyen egy felsőbb akarat, egy isteni személy, aki csak jót akarhat s mindent jóra fordít. ... A földi élet szembeötlő gyarlósága és nehéz próbái vezetik őt arra a gondolatra, hogy a halál után lenni kell egy más életnek; a lélek halhatatlan. Még pedig minden egyes lélek, mert a világlélekkel való egybeolvadásban nem talál elegendő vigaszt. (86.) Olykor a szabad természet ölén keres enyhületet. Termékenyítő zápor után kellemesen érinti égő homlokát a szingazdag Napnyugat felől támadó hüs szellő, szemeit gyönyörűséggel legelteti az ég bíbor tengerén. Az esti csillag sugarán béke száll szivébe. (95.) Nyári estén együtt időz övéivel a kertben, majd magára marad. Olthatlan vágyat érez magában, szeretné viszontlátni barátját. Arthur leveleit mohón olvasgatja, s ekközben úgy tetszik, mintha magasabb régiókban barátja leikével ölelkeznék. A hüs hajnali szellő zavarja fel szelid ábrándjaiból. (115.) Lágy tavaszi szellők olvasztják a havat. Bokor alján virít a szerény ibolya. A messzeség szinpompát ölt magára. A pacsirta dala égbe száll. Erdőn-mezőn ragyog a napsugár. A költő kebelében is uj tavasz ébred. Bánata, mint friss ibolya, zöldéi, virít . . . . ■3f * * Hajnalodik. Minden bokorban madárdal. A nyáj is bégetéssel jelzi ébredését. Évforduló: ezen a napon vesztette el a legnemesebb szivet, legjobb barátot. A hajnal pírja csillog a csevegő patakon a rét mentében és erdő alatt. A múltat juttatja eszébe, felújítja a holtak emlékezetét. A repkényes eresz alatt gondtalanul csapong a dal. Az ősz a levelekre nyomja itt is, ott is lángzó bélyegét.
