A budapesti Dávid Ferenc-Egylet 2. évkönyve 1902-1903 (Budapest, 1903)

V. Felolvasó ülés

55

közben, komolyan foglalkoztak az irodalommal is, s a rokon lélek érdeklődésével kisérték egymás szárnypróbálgatását, nem mulasztva el, ahol szükség volt rá, a jóindulatú kritikát sem. Mindketten vezérszerepet vittek az „ Apostolok“ között, kik önképzés és támogatás czéljából baráti körben egyesültek, akik később, a nagy világba kilépve, támogatták egymást, de különösen Tennysont költői pályáján, az élet iskolájában is.

Még a természet szépségeiben is együtt óhajtottak gyönyörködni. Erre bő alkalmat nyújtott nekik (1830) spanyolországi utjok, hol a Pyraenek gyönyörű lánczolatával ismerkedtek meg, és (1832) a rajnamenti kirándulás, hol a középkori lovagvárak festői vidéke tárult fel előttük. Tele tüdővel szívták magukba a balzsamos levegőt s testben-lélekben felvidulva térhettek vissza övéik körébe.

És pedig annál szívesebben és reményteljesebben most, hogy Arthur eljegyezte Tennyson egyik nővérét, Emilyt, kinek kedvéért gyakran otthagyta a füstös fővárost poros aktáival, zajos utczáival s a törvénykönyv paragrafusait szívesen cserélte fel a Somersby-i parochia pázsitján a classicus olasz költők olvasásával, kiknek nyelvére jegyesét is megtanitotta. Dante volt az ő kedvencz költője. Ismerős volt nekik a szomszédos erdő, a kanyargó ösvény, a csevegő patak, a csillagos égbolt, csattogó madárdal, méhek zümmögése, az egyszerű tanya, legelésző nyájak, s a morajló tenger, mind, amit csak láttak, mind, amit beszéltek, telve az egyszerű lélek hamisítatlan költészetével.

Tennyson maga is tulboldognak érezte magát, midőn arra gondolt, hogy Emily és Arthur egymáséi lesznek s barátságuk a vérrokonsággal is erősbödik. De a felhőtlen égből villám sújtott alá. Arthur, ki atyjával a Continensen utazgatva Budát is meg” látogatta, hazatérőben Bécsben, 1833. szeptember 15-én hirtelen meghalt, örök gyászba borítva övéit, szép jegyesét s egyetlen barátját. (To her perpetual maidenhood — And unto me no second friend. VI.) A szomorú hir mind a két családot kimondhatatlan fájdalommal sújtja s ez a metsző és tomboló érzés, a szív viharja, mely önmagát emészti, marja, lett forrása a költő kedélyvilágában azoknak az Elégiáknak, amelyeket barátja emlékére irt) eleinte nem is gondolva arra, hogy «egybeszője és közreadja».

Tizenhét éven keresztül lankadatlan hűséggel ápolta korán elhunyt barátja emlékezetét, aki a nagy, a tovatűnő évekkel még fokozódó szeretetre a legkiválóbb kartársak egyhangú bizonyságtétele alapján minden tekintetben méltó volt. — Már egyetemi kollegái is a tökéletes ifjú mintaképének tartották. Gladstone, a