A budapesti Dávid Ferenc-Egylet 2. évkönyve 1902-1903 (Budapest, 1903)

V. Felolvasó ülés

52

meggyőződés és lelkesedés, melylyel a serdülő leánykákat oktatta; az a türelem, mely akkor sem hagyta el, mikor a pajkosabb növendékek a leczke alatt figyelés helyett néha helytelenkedtek. Pedig észrevettem, hogy mindannyiszor igen fájt neki, ha a vallásra vonatkozó dolgok iránt közönyt vagy éppen kicsinybevevést tapasztalt egy-egv meggondolatlan fiatal leányka részéről.

Ezen leczkéken valakinek mindig fel kellett olvasnia, hogy mit jegyzett meg a múlt vasárnapi prédikáczióból, egy másiknak pedig ajánlkoznia, hogy vasárnap ő lesz, aki feljegyzi a highgate-i kedves öreg lelkész, Spears Róbert beszédét. (Igen jó néven vette, Miss Sh., ha olykor a magyar vendég is ajánlkozott erre.)

Azóta Mr. Spears elköltözött az élők sorából s a „Divinityleczkék“ színezete is megváltozott. T. i. ezelőtt 2 évvel, mikor uj vezető-tanitónő foglalta el a réginek, az én kedves barátnőmnek, Miss Eleanor Dangerfieldnek helyét, Miss Emily ennek adta át a vallás-tanitást, mit 16 éven át annyi buzgalommal végzett. Mint nekem Írja nemrég vett kedves levelében, ő most már 75 éves és nem kívánhatja Istentől, hogy testi és szellemi erői még sokáig tartsanak.

Pedig, bár még igen, igen soká tartanának! Mert nemcsak a Ch. H. és mi veszítenénk benne önzetlen és áldozatkész barátnőt, hanem tömérdek a száma azoknak, kikkel jót tesz, önzetlenül és lehetőleg titokban. Olyan titokban, hogy hetekig voltam már házának vendége, mikor rájöttem, hogy hova indul ő, mikor reggel, a londoni viszonyokhoz képest igen jókor, elhagyja a házat esőben, hóban, ködben egyaránt, olyan pontosan, mint bármely szegény asszony, kinek a mindennapi kenyeret kell megkeresnie.

Ilyenkor sorra látogat néhány szegény iskolát, melyben a gyermekeket igaz vallásosságra, Istenbe vetett bizodalamra, keresztényi szeretetre tanítja, miközben a kopott köpenye alatt czipelt jókora táskából titokban néhány pogácsát juttat az éhes gyermeknek, czipőt vagy meleg ruhadarabot a rongyosnak, másoknak bibliát, vallásos füzetecskéket, — nyájas, bátorító, bizalomkeltő mosolyt pedig valamennyi kis rongyos, az utczán elkerült, lenézett gyermeknek.

Sohasem felejtem el, mikor először megengedte, hogy ilyen útjában elkísérjem, milyen nagyra nőtt egyszerre szemeimben az a szerény, töpörödött nénike, amint igazi krisztusi szeretettől áthatva járt-kelt pártfogoltjai közt, azon igyekezve, hogy azok lehetőleg észre se vegyék, hogy jót tesz velük, azt meg éppen ne, hogy leereszkedik hozzájuk.