A budapesti Dávid Ferencz Egylet 1. évkönyve 1901-1902 (Budapest, 1902)
III. Felolvasó ülés
39 A párbajról. Elmondatott az 1901. deczember 22-én tartott felolvasó ülésen, a párbaj feletti vita bevezetéséül. Jáno3 : 13. 34. »Uj parancsolatot adok nektek: hogy egymást szeressétek! — A mint én szeretlek titeket, úgy szeressétek ti is egymást!« A szeretet ünnepének közelgő perczeiben, midőn lelkűnkbe nyilainak az apostol e szavai, lelkifurdalással ismerhetjük be, — hogy bár rég elhangzott e parancs — de arra még ma is szükségünk van. Oh, miért is kell a szeretetet parancsolni ? . . . A fü nő — parancs nélkül is. A fa is. A virág is. Mert életösztöne ez neki. Hát az emberi szívnek, nem vele született ösztöne-e a szeretet és könyörület ? . . . Az ember, hogy természeti és ethikai hivatását betölthesse, nem társulásra és együttélésre van-e utalva ? S mégis neki, a természet nagy és örök törvényét — a szeretetet, isteni kijelentés alapján kell megparancsolni. Óh, miért nem élhet az emberiség örök békében s miért nem lehet az egész emberiség egy nagy család, melynek minden tagját a szeretet fűzze egymáshoz ? , . Miért kell a föld leghatalmasabb, legbüszkébb teremtményét annyira gyöngének és tökéletlennek látni: hogy lelkében ne bírja megtékezni az állati szenvedély vad kitöréseit ? Az állat öl — önfentartási ösztönből. Az ember pedig megöli embertársát bosszúból! Melyik kegyetlenebb, az állati ösztön, vagy az emberi szenvedély ? Nevezzük a vérontást háborúnak vagy párbajnak, — de emberölés marad az mégis ! S a köny, melyet az áldozat felett hullatunk, nem az öröm, nem a szeretet, hanem a fájdalom és keserűség könye. Igazat adok Channing felfogásának: hogy minden kiontott emberi vércsepp — a keresztény vallás szellemének megtagadását jelenti! . . * * *
