A budapesti Dávid Ferencz Egylet 1. évkönyve 1901-1902 (Budapest, 1902)

III. Felolvasó ülés

37

győződésnek semmi köze a dogmához, a mások által és századok előtt megállapított tantételekhez, szertartásokhoz, vagy időnként fel-felmerülő különféle vallásos kultuszokhoz; mert ezt a ki „ajándékaképpen nem vette, kathekizmusból, vagy épen divatból soha meg nem tanulhatja. De viszont a kinek a szivében e hit egyszer gyökeret vert, attól többé soha senki és semmi el nem veheti.

Ez a léleknek ösztönszerü egy-Isten hívese, unitárizmusa! Abban az őseredeti egyszerűségben és természetességben, a hogyan azt bizonyára maga a Teremtő jónak látta, az arra fogékony lelkekbe ojtani, még pedig igazságosan: rang- és osztály-Vü\öx\bség nélkül, mert a legimpozánsabban és a legáldásthozóbban nyilatkozott meg örök időkre, az egyszerű ácsmester fiának szivében: a mi Urunk Jézus Krisztusban.

Hála a reformátió befejezett munkájának, ennek a krisztusi egyszerű vallásnak, ennek a lelkűnkből fakadó belső hitnek, a külső képviselője a mi felvilágosodott unitárius egyházunk!

Csak mi asszonyok érezhetjük igazán, mennyire teljes volt az a munka, a mely a szívnek egyszerű vallását szentesítette, és mennyire befejezettnek tekinthető az a reformatio, mely a jolytonos tökéletesedésre adta ki a jelszót!

Nincs egyházunk tanai között egy tétel sem, melyet a hivő és haladni vágyó lélek át ne érezne, és viszont nincs lelkiismeretünkben egy oly ösztönszerü érzelem,' vagy sejtelem sem, melyet ennek szószéke nyíltan és. őszintén ne hirdetne.

Ez az oka annak a nagy szeretetnek és tiszteletnek, melyet mi unitárius nők, érzünk egyházunk iránt. Ez az oka annak a nagy buzgalmunknak, mely néha szinte túlságosan is nyilvánul.

Mert ha egyházunk tanait támadják, ha külső vallásunkból űznek gúnyt, mintha saját lelkiismeretünknek tisztaságában, vagy megbízhatóságában kételkednének, pedig nekünk asszonyoknak az egyedüli erősségünk, a megpróbáltatások között, a tiszta lelkiismeretre támaszkodó egyéni hitünk.

Ha azt a hitetlen csak rajongó képzelődésnek, a bigot pedig eretnekségnek tartja, egyaránt fáj az nekünk mindkettő; mert mi teljes szivünkből érezzük, hogy az sem sok, sem kevés, hanem épen elég arra, hogy lelkünket egy élet viszontagságai és nyomorai között is fentartsa és megóvja.

De nemcsak nekünk elég, hanem elég egész környezetünknek, kihat egész családunkra, kihat gyermekeink lelkére, jövőjére, mintha csak mi anyák lennénk az Istentől arra kiszemelve, hogy tovább és tovább plántáljuk az O ajándékát.