A budapesti Dávid Ferencz Egylet 1. évkönyve 1901-1902 (Budapest, 1902)
III. Felolvasó ülés
36 mert ez a női léleknek egy oly kiegészítő részét képezi, hogy talán nem is tudnánk élni nélküle. Mi nem születtünk azzal a nagy lelkierővel, mint a férfiak, a mi életünk nem az a folytonosan elfoglalt, nehéz munkát végző) vagy a nagy világban nagy czélokért küzdő pálya, melynek mindegyike, már magában véve is, egy öntudatlan imádság, egy hatalmas vallás a sorscsapások és a fájdalmak elviselésére. Mi, asszonyok, ösztönszerüleg görcsösen ragaszkodunk az örök jó, szép és nemes, az Istenség eszméjéhez. Mert mi mindenben, a mi mélyebb és felemelöbb hatást gyakorol reánk, e hitünknek támogatását látjuk; legyen az zene, költészet, az egyszerű családi élet, vagy néha csak egy-egy szál virág... Hányszor erősbödött már a mi hitünk Beethoven vagy Chopin zenéjétől; hányszor nyerte vissza lelkünk a már-már felbomló összhangot egy-egy művészettel megirt költemény, vagy más irodalmi munka olvasása közben, egy hatalmas alkotásu festmény láttára. Nekünk elég csak az a tapasztalat, hogy ugyanazokkal a hangokkal, ugyanazokkal az érzelmekkel és eszmékkel találkozunk mások müveinél is, mint a milyenek a mi egyszerű lelkűnkben forrongnak; elég, ha azt a csodálatos harmóniát tapasztaljuk, mely a saját lelkünk és egy-egy idegen, talán a rég múlt időben élt ismeretlen lélek, alkotása között létezik, hogy a sokszor körülöttünk uralkodó hidegebb és materialistikusabb irány daczára is higyjünk. Mi bennünk a családunk és hozzánktartozóink iránti ragaszkodás oly mély és évröl-évré erősbödő, hogy nem tudunk az örök elválás gondolatába belenyugodni; nem elégedhetünk meg azzal a kötelességteljesitéssel, melyet itt e földön, talán csak nagyon rövid ideig, végzünk el érdekükben. És viszont nem elégedhetünk meg azzal a hittel sem, hogy ők is csak ideig-óráig támogatnak bennünket; mert mi asszonyok, akár a konyhában foglalatoskodjunk, akár anatómiát vagy philosofiát tanulmányozzunk, mi mind az örökélet eszméjéért harczolunk! Már a bennünk gyökerező szeretet biztosítja számunkra e hitet. Talán csak mi értjük meg igazán Chateaubriandt, ki minden érvelés és philosophálás helyett, szeretteinek halálára, a velők átszenvedett kínokra mutat és csak e rövid mondattal okadatolja hitét: „J’ai pleuré — et j’ai crul“ De ennek a belső hitnek, ennek a lelkűnkben támadó meg
