A budapesti Dávid Ferencz Egylet 1. évkönyve 1901-1902 (Budapest, 1902)
III. Felolvasó ülés
35 Nagyon szomorú dolog lenne, ha a mai világban, a liberalizmus korszakában, midőn mindenben és mindenütt, a férfiakkal együtt, mi nők is a kornak megfelelő felvilágosodott eszmékkel tartunk, midőn a tudományok, a művészetek. az ország-házában meghonosodott magasabb és szabadabb irányt, mi is velük együtt méltányolni tudjuk, sőt még a magunk kis házában', otthonában is csak ez elfogultságtól ment igazságszerető szellemet ápoljuk, hogy akkor épen a legkomolyabb és legszentebb helyen: az Isten házában ne tudnánk ezen eszmékért lelkesedni 1 Hogy épen csak annak az egyháznak a működését ne tudnék kellően méltányolni, mely ezeken az eszméken épült fel! Sőt inkább a női lélekre csak azon egyháznak a működése hathat igazán felemelőleg, mely nem a külsőségekre, nem a pompára, fényűzésre, külső czeremoniára, vagy hatalmi érdekekre fekteti a súlyt, hanem első sorban azzal kívánja szolgálni Istenét, hogy annak minden gyermeke számára faj- és valláskülönbség nélkül, egyforma lelki jogokat és igényeket iparkodik kivívni, meg lévén arról győződve, hogy az istentiszteletnek ezen legegyszerűbb neme, legméltóbb egy keresztény és protestáns egyházhoz. Mert bármily nagy legyen is a szeczesszio korunkban és bármennyire abszurdumnak lássék a mai fényűző, pazar és felületesen érző világot tekintve, merész állításom: a női léleknek, a szó teljes értelmében vett női léleknek, jellegzetessége mégis csak mindig vallásunknak három főalapvonása: az egyszerűséghez való vonzódás, az őszinte igazságszeretet és a szívnek mélysége lehet. És ez a csodálatos találkozása, egybeolvadása és összhangja a külső és belső hitünknek, ez erősiti lelkűnkben annyira a vallásosságot és ez adja meg nekünk azt a lelkesedést, mely az én fogalmam szerint, más egyház tagjainál nem létezhetik. Hiszen tudom én, hogy a legtöbb ember kisebb vagy nagyobb mértékben ragaszkodik vallásához, bármelyik egyházhoz tartozzék is, és hogy ebben a férfiak sem képeznek kivételt; csakhogy hány és hány embernél tapasztaljuk azt is, hogy az náluk csak megszokásból vagy kötelességszerü illemből történik. Ily esetben már aligha találnánk összhangot az egyház és lélek, a külső vallás és a belső hit között, mert legtöbbször szomorúan tapasztaljuk, hogy sok felesleges dogma és szükségtelen sallang még azt az isteni ajándékot is kiölni készül a lélekből, melyről a mi Dávid Ferenczünk oly lelkesen szónokolt. Veszélylyel fenyegeti még azt a belső és magától támadó hitet is, melyre különösen nekünk oly igen nagy a szükségünk, 3*
