A budapesti Dávid Ferencz Egylet 1. évkönyve 1901-1902 (Budapest, 1902)

I. Megnyitó közgyűlés

16

tetszik. Ezért pedig senki a superintendensek közül, se egyebek, a prédikátorokat meg ne bánthassa, ne szidalmaztassék senki a religioért senkitől az elébbi constitutiók szerint és nem engedtetik ez senkinek, hogy senkit fogsággal, avagy helyéből való priválással fenyegessen a tanításért, mert a hit istennek ajándéka, az hallásból lészen, mely hallás istennek igéje által van.“

Minő szellemi íönség, minő szabadelvüség, a gondolatnak mily tisztasága, a hitnek mily nagyrabecsülése, az egyéni szabadságnak mily tökéletes méltatása foglaltatik ebben a nehány sorban

Első hallásra azt kérdezzük, vájjon nem tévedünk-e, vájjon nem az 1895. évi törvényczikk szavait halljuk-e papiasabb, bibliai nyelven ?

Az 1568. évi törvény szövegét méltán nevezhetnők a magyar vallásügyi törvények evangéliumának, a magyar géniusz szabadság és hitszeretete sytnbolumának, a magyar nemzet büszkeségének, mert hiszen akkor nyert alakot és királyi szentesítést, a mikor egész Európában üldözőben volt a reformatiónak minden vívmánya.

A nemzeti érzülettől eltekintve, főleg két igen fontos körülményre hívom föl hallgatóim figyelmét. Egyikre arra, hogy ennek a törvénynek a János Zsigmond fejedelem kedvelt udvari papja, s a mi egyletünk nevét ékesítő Dávid Ferencz volt szerzője.

A másikra arra, hogy az unitárius vallás Erdélyben ezzel a törvénynyel nyert létjogot. Ez az unitárius vallás alapvető kánonja.

És ezzel, azt hiszem, teljesen indokoltam, miért volt jogom az unitárius vallás missiójáról szólva, az 1895. évi törvényből indulni ki.

Ne tekintsék ezt hallgatóim dicsekvési szándéknak, ne hivatkozzanak arra, hogy a modern törvényhozók bizonynyal nem mentek vissza tanulni a XVI. század elavult aktáihoz, hiszen én magam hivatkoztam, egy pár perczczel elébb, a kor szellemére, de azt engedjék meg nekem, mint hívőnek, nekem, mint a hitszabadságért lelkesülőnek, hogy az egymástól oly messzetávol eső két kor fölfogásának ily meglepő találkozásában a magyar géniuszt dicsőítsem, és a jövőbe tekintve, a múltból igazoljam, hogy az, a mi összhangban van az egyéni lélek fölfogásával, — az, a miben benne van az igazság lelke bizonyos időre elnyomható, — a minthogy az unitárizmus is elnyomatott volt csakhamar ugyanott, a hol oly diadallal kihirdettetett, — de örökre nem semmisíthető meg.

Ellenben „az oly eszmék és állapotok — Írja a már idézett magyar iró — melyek nem az emberi természetből meritvék és nem azon alapszanak, bármennyire hatottak légyen is a társadalmi életbe,