Az unitáriusok háromszázados zsinati ünnepélyének emléke, az 1868-ik év augusztus 29, 30 és 31-ik napjain Tordán tartott könyörgésekben és egyházi beszédekben (Kolozsvár, 1868)

VI. Simén Domokos: A pap az évangéliomnak óltalmazója. Könyörgés és egyházi beszéd

75

teljük e háromszázados zsinati emlékünnepet kedves atyámfiai, nagy érdemű zsinati gyülekezet!

Vallásos eszméink, nézeteink, elveink 18 száz évesek, bár unitárius név alatt e hazában csak 300 év óta léteznek törvényesen. Csak 300 éve, hogy Dávid Eerencz, Kolozsvárit a tordautcza szögletén levő kerek kövön, a körűié tolongott néptenger felett, mint árbocz, feltűnvén , szónoklatával viharként zaklatá fel a kebleket, s menynydörgő szózatával a velők megoszlásáig hatott; igazságaival, melyeket hirdete: „Egy az Isten avégetlen természet felett, egy Isten alkotá a menynyet és a földet, egy Isten kormányozza a világegyetemet, s tartja fenn végetlen hatalmával“, anynyira meggyőzte, elragadta hallgatóit, hogy a föllelkesült nép az ő hitére áttérve, vállain vivé be szónokát a Zsigmond király által épített piaczi nagy templomba.

300 év csak múló pillanat az idők végtelenében; de egy vallásos közönség életében nagyon sok lehet, főleg ha eseménydús, ha viszontagságteljes. Voltak ez idő alatt szebb napok, fénypontok is vallásos életünk történetében. Oh! de hányszor nem czikáztak dúló villámok életünk egén ?! Hányszor nem volt okunk elzengeni szent Dáviddal: „Öröködbe, Uram! pogányok jöttek, és szent templomodat megf er t őzt ették“?! ’) Hányszor nem kellett a hitszabadság szent harczát harczolnunk a babona, tudatlanság, sőt néha a zsarnok hatalom ellenében is, csupán az igazság, tudomány és szeretet fegyverével?! Hányszor nem tört fel szivünkből, a vallásunkat üldöző időkben, amaz isteni gondviselésbe vetett erős bizalom : „E r ő s v árunk nekünk az Isten, és paizsunk ellenség ellen“?! s mint enyhültek aggodalmaink , mint tisztult egünkről a vihar borús fellege, midőn ama biztató szózatot hallottuk: „Megáll az Istennek igéje, és nem állhat senki ellene, mert a nagy Isten vagyon mi velünk“! Hányszor nem kellett a sértegető gúny- és vádszavakra igy kiáltanunk a kesergő Jeremiással: „Uram! éretted szenvedjük a gyalázatot“!2) smert Dáviddal: „megkerestük az urat: meghallgatott minket3), ésnem volt gonoszszal hozzánk, a vele békében lakozóknak“ 4).

De bár mindenfelől veszély, csapás, méltatlanság környezett is: mi nem csüggedtünk el, mert tudtuk, hogy „Isten az övéit el nem hagyja, s hogy az igazságnak elébb utóbb diadal') Zsolt. 79, 1. Jerem, 15, 15. 3) Zsolt. 34, 5. ") Zsolt. 7, 6.