Az unitáriusok háromszázados zsinati ünnepélyének emléke, az 1868-ik év augusztus 29, 30 és 31-ik napjain Tordán tartott könyörgésekben és egyházi beszédekben (Kolozsvár, 1868)

III. Kriíza János: Zsinatmegnyitó püspöki beszéd

40

tékonyan érezzük a nagy nemzet derék szülöttivei való testvéries viszonynak anyagi s még inkább szellemi áldásosságát ? S ne buzdulua-e a vallása ügyét hű gonddal ápoló unitárius keresztény lelke a jövő iránti legkecsegtetőbb reményekre, midőn az emberiség legmagasztosabb alkotása, az észak-ámérikai unióból is, hol az unitárizmus óriási mérvben történő haladásának minden körülmények anynyira kedvezők, melegen szorító kezek nyúlnak már felénk az óceánon át. Ne tetézné e vallásos szent örömeinket az a naponként mind inkább nevekedő tapasztalás , hogy itt közelünkben is, az újjászületett magyar hazában, a polgári szabadsággal párhuzamosan a vallási szabadság is mind többtöbb vívmányokat nyer, s nagy léptekkel közeledik hozzánk Isten országa , az igazság és szeretet, a közbéke és megelégedés „új ege és új földje“!

íme, zsinati szent gyülekezet, e rövid viszszapillantásban „e m 1 ékünkben felvonult három század képe.“ Sötét rajzokkal s a lélek mélyéig bényilalló fájdalmas vonásokkal van végig irva a sorstól e képe egyházi életünknek. De a sors kezét menynyei bölcs Gondviselés intézte, azért kellett az ellenünk ingerkedő sors aczélpennájának azt Írni, a mi elvégre hitünk s erkölcsi erőnk aranyjának kiválasztására kellett hogy szolgáljon, —azért kell mostan szent öröm- s álmélkodással megvallanunk a költővel, hogy „Isteni kéz ragyog a haragos villámon is által!“

Mint a honába viszszatérő Jákób, a zsidó hitrege szerint, egy hoszszu éjen át tusakodván a Jehovával, hajnal felé a legnagyobb hévvel ragadá meg őt, az erős Istent, kivel az éj homályában oly keményen és pedig le nem győzetve harczolt vala, esengvén hozzá: Nem bocsátlak el téged mindaddig, mig meg nem áldaszsz engemet. Ily erős hévvel tusakodtunk mi is, unitárius hitfelek, anynyi időn át az Isteneszmével, törekedvén mind tisztább világosságra jutni aziránt: miben áll Istennek természete s mivólta. És most egyházi létezésünk 4-dik századának hajnalán esdekeljünk mi is további áldásáért annak a csodálatos bölcseségü főlénynek, a ki e magas hivatásra méltatott minket, hogy Istennek harczosi legyünk, a mint Jákóbot nevezé, s diadalmasok az emberek ellen. 1. Móz. 32.

Oh nem nekünk, nem nekünk, hanem Istennek legyen tisztesség és dicsőség a világosság diadalmáórt, az emberek korlátolt felfogása ellen, a kik saját hitformájoktól, betűjüktől feltételeztek minden igazságot és iidvességet, s a más formán gondolkozóktól nemcsak a menyny-