Az unitáriusok háromszázados zsinati ünnepélyének emléke, az 1868-ik év augusztus 29, 30 és 31-ik napjain Tordán tartott könyörgésekben és egyházi beszédekben (Kolozsvár, 1868)
III. Kriíza János: Zsinatmegnyitó püspöki beszéd
39 nyol udvari üledéket s ennek M társát a spanyol inquisitiót kedvelő s gyakorlatba is hozni állító udvar iránti nem-különös szeretetének köszönhetjük, hogy e mi hazánkban is nem gyuladtak fel máglyák elébb a kevesebb számú unitáriusok, majd a többi protestáns feleknek is megégetésére , vagy testeiknek oly czélból való elhamvasztására , hogy legalább telkeik ekként megtisztulva, mentve lehessenek a végnélküli kárhozatnak tüzétől. — A külvilágtól nem sziveit, sőt keresztény-ellenes módon életjavaiból is kivetkeztetett egyházunk saját jó fiainak véres verejtékéből szivá a maga táplálatát hoszszu időkig, hogy legdrágább szemefényét, a szellemi világosságot tenyésztő iskolákat a régi erőben fenntarthassa , s Szentábrahámi Mihály püspök s több világi és egyházi rendű nagy embereink csendes és eszélyes munkálkodása mellett keresztényi szent reménynyel várhatá a honában hontalan édes anya egy jobb kor derültét, mint ama „reménységnek foglyai“, az Izraelnek fogságba hurczolt gyermekei, a kiket vigasztal vala a látnok az Úrnak nevében: „Rejtsd el magadat én népem egy kevéssé, egy szempillantásig, mig az én haragom elmúlik.® — S a harmadik század korányával már kezde szétoszlani a nagy átok súlya, mely alatt sorvadásra lett vala sentencziázva egy jobb sorsra s keresztény kormányoktól kiméletesb bánásra méltó keresztény hitfelekezet. Felköltok saját sorainkból nagy számmal, kik a lelki Jeruzsálem kőfalain esett töréseket észszel, erővel, tanácscsal és tehetséggel kiépíteni, s magát a szent épületet biztosítani igyekeztek. Az áldozók élén ott ragyog a magyar haza egyik legősibb nemzetségü főnemessé, Zsúki László, mint nagyszerű áldozat-tétele által lelki hazánk , unitárius anyaszentegyházunk legfőbb nemese , a ki egyenes vér-utódokat nem bírva, szellem-utódokat kívánt örökitni magának vallásközönségünk gyermekeiben, a kik a „múzsáknak és erényeknek“ szentelt hajlékot az idők szakadatlan során át meg fognák látogatni. Legyen örök áldásban vallásunk e dicső védszentjének emléke! utána szintén örök hálával emlegetendő a nemes lelkű lengyel ivadék Augustinovics Pál, a ki az újabb idők által előidézett nagy szükségében egyházi álladalmunknak fris erőforrást fakaszta, mintegy második Mózes, a rideg sziklából is enyhítő vizet buzogtató veszszejével, s kegyeletes jótéte által a hajdonta lengyel vér-elődeinek nyújtott vendégszeretetet is oly szép hálaemlékkel viszonzá. Ne emlitnők-e meg itt egyszersmind a rokoni szeretet s hála meleg érzelmeivel angolhoni testvéreinket, a kikkel csak az utolsó félszázadbau szőtt ismerkedés hozott mind inkább szilárduló családi öszszeköttotésbe, és már is jó