Az unitáriusok háromszázados zsinati ünnepélyének emléke, az 1868-ik év augusztus 29, 30 és 31-ik napjain Tordán tartott könyörgésekben és egyházi beszédekben (Kolozsvár, 1868)
II. Ferencz József: A hit és lelkiismert szabadsága. Könyörség és egyházi beszéd
17 Az újabb időben k. ai! midőn Erdély és Magyarország viszontegyesülése szükséggé vált, sokan megtámadják az erdélyi fejedelmi korszakot, úgy tüntetvén fel azt, mint a három század óta nemzetünket ért szerencsétlenségek forrását. Igaz, hogy a fejedelmi állás Magyarország közjogára átalakitólag hatott s Erdélynek nagy áldozatokba került, de én azért nem merek kárhoztató ítéletet mondani felette, legfennebb azon már késő bánatomat ha kifejezem : Vajha ne lett volna rá szükség ! Igen. Ez elválás akkor szintúgy nemzeti szükség volt, mint most az egyesülés, s én csodálkozom azokon, kik azt egyesek nagyravágyó hiúságának tulajdonítják. Egyes ember bármily nagy és hatalmas legyen, magára hiában küzd a legszentebb elvért is: egy nagy közczél elérésére a közpolitika kedvező alakulása, százak és ezrek közreműködése, az ország közvéleményének irányozó hatása szükséges. S hogy Erdély különválását a magyar királyság nagy része óhajtotta, arra a leghatalmasabb férfiak közreműködtek, mutatja maga a siker, tanítja a történelem. De leginkább óhajtották azok, kik a hit és lelkiismeret szabadságától voltak lelkesítve, kik ez elválásban kerestek magoknak hitök ügyeire nézve biztosítékot. Hogy pedig ebben nem csalódtak, azonnal kitetszik, mihelyt a protestántizmus kedvező állását Erdélyben, sanyarú állapotát Magyarországon a legújabb időkig öszszehasonlitjuk; kitetszik abból, hogy az unitárizmus Magyarországon gyökeret nem verhetett, hogy Erdélynek a lelkiismeret szabadsága érdekében hozott törvényei Magyarországon csak nehány hónappal ezelőtt, tehát három század múlva lőnek a köztörvények közé felvéve. Mint egy tavaszi szép reggel, melyen a nap teljes pompájában kél fel, sugaraival megaranyozva a láthatárt: ilyen volt az unitárizmus első feltűnése Erdély történetében; hasonló ahoz, midőn az első apostoli király Árpád szilaj népét a keresztény vallás szelíd igájába hajtá. A hit és lelkiismeret szabadságának országgyülésileg való megszentesitése megtermetté a maga gyümölcseit, s a fejedelmi palotában úgy mint a nép kunyhóiban fogékony keblekre találtak a buzdító szavak: A prédikátorok minden helyeken prédikálják az evangéliomot, kiki az ő értelme szerint!! Mikor a szószékre lépett, előre senkitől sem kérdezték: mit hiszesz s mit fogsz tanítani ? hanem a község ha venni akarta, jó, ha nem pedig, senki kényszerítéssel nem keserítette, az ő lelke azon meg nem nyugodván; de oly prédikátort tarthatott magának, akinek tanítása őnekitetszett. Sőt az is megtörtént, hogy ugyanazon egy templomban különböző értelmű tanítók is tanítottak, s a néphite 2
