Ferencz József: Párhuzam hazánk és egyházunk története között (Kolozsvár, 1896)

5

jük-e annak jelentőségét? A zsoltárok írója azt mondja, hogy Istent- dicsérik még a kicsinyek is s szájokon hordozzák szent nevét ök is. (Solt. VIII. 3.) S tegyük hozzá, hogy e dicséret vajmi sokszor kedvesebb lehet Isten előtt, mint sokaké azok közűi, kiket naponként térdelni lát az oltár, vagy a kik Uram, Uram kiáltással ostromolják az eget éjjel és nappal, de szívók távol van Istentől, törvényeit megvetik, parancsolatait nem tartják meg. Ám ítéljenek azért bármiként mások felőlünk, mi megnyugszunk abban, hogy szándékunk tiszta és nemes, hogy mi e konferencziánkkal bármi parányi fénysugárral, de ezredéves nemzeti dicsőségünket óhajtjuk nevelni és boldogoknak érezzük magunkat, hogy nekünk erre ily kedvező és ritka alkalmunk nyílt.

De van nekünk, k. ai! a Zsoltárok Írójánál még nagyobb biztatónk és bátorítónk is, ha némelyek talán kicsinyelnék vagy éppen kifogásolnák konferencziánkat. És ez nem más, mint maga az Ur Jézus, ki a keblében élő meggyőződést követve, egyedül is szembe tudott szállani az egész világ előítéletével s aki akkor szintén még csekély számú tanítványaiba az Isten országának ügye iránt lelkesedést és bátorságot öntendő, így biztatá őket: JVe félj, kicsiny sereg; mert tetszett a ti atyátoknak, hogy adjon nektek országot.

Az Ur Jézusnak eme szavai, melyek mai szent leczkénket is teszik, a mint mindnyájan örömmel tapasztaljuk, teljesedésbe mentek. Tanítványai, kik kezdetben alig valának 12-en, megalapították a kér. egyházat, melynek kebelén ma millió meg millió lélek áldja, ha különböző formában is, ugyanazon egy Istent. De találók ez igék