A Magyarországi Unitárius Egyház 1903. augusztus hó 23-24-ik napjain Vargyason tartott Zsinati Főtanácsa alkalmából mondott imák és beszédek (Székelyudvarhely, 1903)

38

Nem elég a százados hitczikkely, melyet elődeink saját vérökkel pecsételtek meg; a ma élő lelkiismeret ád annak erkölcsi tartalmat. Nem azért hiszek Istenben, mert mások is hittek és hisznek benne ; hanem azért, mivel ez a hit énnékem évtizedeken át érlelt tiszta meggyőződésem. A mily mértékben közeledem, ugyanis, az Istenhez s elsajátitni igyekezem az ő magasztos tulajdonságait, oly mértékben leend az Isten reám nézve, évről-évre fokozódva, egy mindeneket átölelő, önzetlen szeretet, a legszentebb élő Valóság.

Külső alakját nem láthatom. Nem is keresem; mert nem akarom föltámasztani a mystikus őskor ledőlt bálványait. De szózatát hallom a lelkiismeretben. Halk, gyönge szó, mely nem kél versenyre az egetrázó mennydörgéssel; de titkos ereje belemarkol a szív húrjaiba, s megzenditi odabent a keserű önvádat, avvagy az öröm jóleső érzetét. Éppen úgy, mint a mikor a rengeteg elvonult zugában pihenőre dőlve, az ünnepélyes csöndben, hallani, véljük az édes anyaföld szive dobbanását.

S ki ne hallotta volna a mennyei Atyának szózatát megcsendülni saját lelkében, az élet küzdelmei között ? — Ki ne érezte volna e szent köteléknek, a lelki rokonságnak varázsát, mely őt istenfiusága tudatában fölemelte és fentartotta a hánykodó habok felett? — Hiszen még az égboltozatnak is van mosolya a mi örömünkre, és van könnye a mi bánatunkra .... Hát a világ Ura, a ki az áldozati oltáron nem párolgó vért szomjuhozik, hanem munkás, kitartó hiv és jámbor életet, hogyne szentelné meg az 0 áldó és vigasztaló jelenlétével a mi jártunkat-keltünket, álmunkat és ébrenlétünket, életünket és halálunkat! Bizonyára, nemcsak ez a szent hely, nemcsak ez a kiváló alkalom hirdeti az ő dicsőségét; hanem feltaláljuk Őt a közönséges mindennapi életnek ezer meg ezer alakot öltő viszonyai között. Az Isten mindnyájunk közös édes Atyja; az Isten mindenben . . .az Isten mindenütt....

A ringó bölcső tündéri álmai felett versenyt őrködik a dajkáló anyai gonddal. Porban játszó pajkos gyermekeinket angyalai védik. Az első imában, melyet beszédes ajkuk édes zenéje selypítve mond utánunk, az Ő atyai lelkének is öröme telik. S a mint az öntudatos lélek bontogatni kezdi szárnyait, s pályát és irányt választ magának, melyen haladva Isten dicsőségét és embertársainak javát szolgálja, — egy fensőbb sugallatnak engedelmeskedik,