Torontói Tükör, 1986 (2-3. évfolyam, 23-30. szám)
1986-11-01 / 30. szám
8 oldal TORONTÓI TÜKÖR 1986 NOVEMBER (Folytatás az előző számunkból) Ha megpróbálnánk meghatározni helyét költészetünkben nehéz lenne a feladatunk. Kritikusai ugyanis azzal vádolják Fáyt, hogy az emigráció visszavetette, költői magányában elmaradt a világtól, elmaradt a fejlődéstől és a modern költészetet jóformán semilyen új formával, illetőleg formabontással nem gazdagította. E megállapításban nagyon sok az igazság. Fáy nem irt sem köcsögforma verseket, zárójeles betűkkel nem akart kettős értelemet adni az egyértelműnek és nem keverte össze a szép szó művészetét az asztromatematikai bűvészkedéssel. Fáy a magyar irodalom klaszikus hagyományainak őrzője, aki a költészet alapjaként Babits Jónás-ának imáját vallja „szavaim hibátlan hatsorban állván, bátran szólhassak.” Tán ez az oka, hogy számtalan versénél megérezzük a költői őst — kitől merítette a stílust és a gondolatot — és ez esetleg elvehetne valamit az alkotás értékéből akkor, ha a mű nem lenne mindég is egyenrangú az eredeti alkotással. Érdemes erre néhány példát hozni. Fáy egyik kedvenc költője Radnóti Miklós, aki kimagasló alkotásában a hetedik Eclogában, csodálatos hexameterekben búcsúzik feleségétől. E vers hatása alatt írja meg Fáy egyik leggyönyörűbb költeményét, melynek érdekessége, hogy mily mesterien keveri az időrendes verselést a rímekkel. NYÁRESTI ÉNEK SZEPTEMBERI REGGEL EGRI GYÖRGY: Zsuzsi lányomnak stilusérzéküket nem utánzóm, hanem génjeimben hoztam magammal.” Hogy mennyire igy van, annak legszebb bizonyítéka az a verse, ami nem csupán költői utánérzésben, de szinte baráti levélként szól a magyar irodalom egyik legcsodálatosabb zsenijéhez; József Attilához: Szárszói portré Tedd fejed alá ezt a csillagot, s takaródz be a lomb-könnyű sötéttel. Tudom, nagyon fáj. De ki elhagyott, zúzott sebedből itt már nem segít fel. Te gyáva, kit anyád is meglopott, és minden kínnak ágya most a tested, arra is gyáva, hogy a homlokod a dübörgő ég vánkosára fektesd. Levágtad inged ujjait. Minek? Csonkjukban vézna karjaid lobognak. Már kezed sincs! — Hát, hogy adsz most vizet a tapsikoló, szomjas jázminoknak? Felesleges vagy. Mert felesleges mind, ki a porból épp hogy csak kilátszik, s maga-vakarta borzalmas sebek s nagy kínok éles késeivel játszik. Melleid éle mögött lebukott, tüzes arccal, a nap már; s lépked a gazda-homály szemeid moha-zöld mezejében. Csipkeuszály ma a por, ahogy félve takarja be vállad; lebben a szélben a nyár s heverészik a számban a bánat. Hónad alatt pihegő, harmatos-álmu rétek alusznak, illatos, gyenge füvek, hova este ledőlhet az Isten. S pórusaid csobogó, savanyú-vizű, tiszta tavában mosdanak reggel a fák .. . s halak őrzik a mélyben a vágyam. Szép hasad láva-kemény humuszán fut a vágy, a te áldott köldököd kráterein lobogó szerelem melegéhez. Lebben a könnyű homály. . . s kihasadva az alkonyi tájból lángjegyü barna virág: buja térdeid szirma világok Támolyog-, szédül a láz. S fogaidnak a lombjain át, egy tágszemü csillag üzen, valahonnan, a tárt-ölű földnek. Combjaid éjjé alól dudorászlak a szélnek, a nyárnak . .. s homlokod napja körül szavaimnak a holdjai szállnak. Vagy olvassuk egy másik versét, amelyiknek formája, rímképlete, sőt még egyes képei is világosan utalnak a fiatal Áprily Lajos csodálatos versére a Márciusra, amit Fáy Ferenc az eredetivel egyenrangú szintben helyez át őszi versé. ŐSZI VERS őszi kutakban, ősz vize árad; mustos egekben dünnyög a szél, hajtja a csendet, tépi a fákat... itt van az ágyad: sárga levél. ősz-puha tested íze a számban; ágas-öledben szárad a Hold. S halk suhogással száll fel a bánat ujjaid őszi lombja alól. Néznek a rétek ... lenge lidércfény: szép hajad száll az éjbe, puhán. Vágyaim dérvert, kék legelőjén vágyom a tested akla után. Hívlak ... s csak váza szürkül a szónak ... Füstös egekben ballag a szél; köd szövi pelyhes, lágy takarónkat; vetve az ágyunk: sárga levél. És ugye nem nehéz megtalálni a magyar költészetben ősét annak a versének sem, amit Zsuzsi lányához írt az első iskolai napra: Virágok közt száll a szél, harmatos a lába. Lányom, — díszbe öltözött, gyümölcs-fényű fák között — indul iskolába. Ábécé és egyszeregy felé ballag félve... így indult el egyszer egy . kisfiú, hogy Pestre megy álmai elébe. S jött az ár és jött a tűz. Karma nőtt a szélnek. S láng alatt és víz alatt jaj, még hamva sem maradt sok hiú reménynek. Vigyázzátok ablakok, vedd karodra járda... Ép’ oly félve ballag ott, mint kit anyja otthagyott Pesten, egymagára. Szállt a jaj és szállt a vér; nyelve nőtt a fáknak ... S minden álma messze már, minden könyve pernye már szegény kisdiáknak Tárulkozz ki őszi ég, félelmét te fedd el. És te fogd meg csöpp kezét rigő-tollű, régi, szép szeptemberi reggel. Ha még nagyobb figyelemmel kísérjük, arra is rájöhetünk, hogy ez az utánérzési készség Fáy Ferenc költészetében tudatos és szándékos. Gyakran idézte baráti körben azt a történetet, amit Vass István ír le a „Miért vijjog a saskeselyű” című könyvében, arról, hogy fiatal korában vadul gyűlölte Arany Jánost. Az öreg Vass István íróasztalán viszont egyetlen egy fénykép volt csupán; Aranyé, amit a takarító asszony különös gonddal törölgetett le mindég, megjegyezve: ejnye de szép édesapja volt az íróúrnak. „Arany János mindannyiunknak, minden magyar írástudónak az édesapja — vonta le a tanulságot Fáy Ferenc, — de mi abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy sok édesapánk van. Nekem rajta kívül Kosztolányi, József Attila, Pilinszky János is az édesapám és az ő szóhasználatukat. Vonat sikolt. A tolató nyarak váltói közt a Mama árnya térdel. Feküdj mellé és takard be magad hűtlen halála gyönyörű egével. Milyen nehéz dolga van az idegen talajba hulló írónak. Az anyanyelv gazdag kalászt termő dús talajában még a kisebb tehetségek is könnyebben fogannak meg. Az aki országhatárokon túl, (hogy Fáy kifejezését használjuk) „két határon át aztán hét zúgó tengeren kisér egy ráomlott világporából felszállt félelem” nehezen találja meg a ráfigyelő rárezonáló rádiós társat. Fáy abban a szerencsés helyzetben van, hogy emigráns lapokban megjelenő verseire egy olyan esztéta figyelt fel, akinek neve már önmagában is biztatást jelent. A Londonban élő Ignotus Pál veszi fel vele a kapcsolatot és buzdítja állandóan újabb és újabb müvekre. Segíti műveinek megjelenését. Áradás című könyvéhez írt Ignotusi fülszövegben a következő találó képet festi a költőről: „Ha soha nem mozdul ki Pécelről akkor is a honvágy költője volna. Akkor is szénaszag és jambus volna a Idegzete, az ősz a kedves évszaka, rozsdabarnába forduló zöldes-sárga a káprázata, lágy és zengő borongás az életeleme. Akkor is vágyna, — mire? Juhász Gyula Szegedről Szegedre vágyott, Tóth Árpád a hajnali kőrútról az esti kávéházba. Fáy honvágya is az elérhetetlennek szól, amit kéjjel szürcsöl a közeliben és a természetesben.” Persze nehéz meghatározni mi a közeli, mi a természetes. Egyik gyönyörű versében, amelyiknek még témája is van (Fáy Ferenc szerint, amelyik versnek témája van az már gyanús, mert a hangulat önmagában elég.) elgondolkodik egy telekkönyvi kivonat felett, ami éppen Magyarországról érkezett, s melynek alapján hivatalosan is megszűnik tulajdonjoga ahhoz a földhöz és ahhoz a házhoz, amelyben... Itt születtem, — parányi hang az éjben — ezerkilencszázhuszonegy nyarán. Bátyám is itt élt... és anyánk kezében, itt halt meg szegény Szánthó nagyanyám. És nagyapám, anyám s apám is innen indult el csendben, fel, a domb felé, hol Jézus állt kis, gyolcs, paraszti ingben, s olyan volt arca, mint egy emberé. Csak százötvenkét négyszögöl, — meséli a gépelt írás, egy pecsét fölött; anyánk neve... s alatta, ott a régi helyrajziszám is: 625.
