Torontói Tükör, 1986 (2-3. évfolyam, 23-30. szám)
1986-11-01 / 30. szám
1986 NOVEMBER TORONTÓI TÜKÖR 9 oldal WITKOVSZKY GIZELLA A VÍG ÖZVEGY CÍMSZEREPLŐJE Dédelgetett kedvencünk, büszkeségünk Witkovszky Gizella, a Kanadai Balett szólótáncosnője. Szinte kezdő lépéseitől fogva figyelemmel kisérjük pályafutását. Hatalmas energiával, lemondással, hittel és akarat erővel küzdötte fel magát évről évre. Mára aztán a sok munka meghozta gyümölcsét és a most bemutatott Vig özvegy balett változatában címszerepet kapott. Eddigi szólójai mellett talán az egyik legfontosabb és legkiemelkedőbb állomásához érkezett el Gizi. Sok szeretettel gratulálunk és büszkék vagyunk Rád mi kanadai magyarok. Kívánunk Neked még nagyon sok sikert és hosszú karriert. Féltő szeretettel szőrit Neked a magyar művész colónia és sikereidben együtt örül Veled. A mindég kedves vendég! Lőrincze Lajos talán a legelragadóbb előadók egyike, akit valaha is hallhattam. S ha mindehhez még azt is hozzáveszem, hogy egy átlagember számára a nyelvészet elég „száraz”, mármár érdektelen dolog, akkor egyenesen csodálom. Bájos, kedves egyéniség, — ezt már tudtam róla a rádióban elhangzó Édes A nyanyelvünk műsorai kapcsán. De a személyes találkozás még kellemesebb. ízes beszéde, a nyelvi útvesztőkben biztosan kalauzoló tudós lenyűgöző. Akik ülnek a nézőtéren állandóan azon kapják magukat, hogy lám-lám ez is meg az is milyen természetes, csak éppen nem gondoltunk rá. Azaz rászed bennünket, hogy mi értünk ehhez és ó csak azért kell, hogy néha emlékeztessen bennünket arra, amihez egyébként értünk. A frászt. Ehhez ó ért és senki más, — legalábbis ezen a szinten. Ezért nem értem soha, hogy miért előzi meg minden amerikai vendégszereplését olyan eszeveszett ellenpropaganda. Illetve tudom, hogy miért, de annak nem sok alapja van. A „baj” ott van a Lőrincével, hogy ő még nem mondott le rólunk, külföldön élő magyarokról. Joggal kérdezhetnénk; már ez is baj? Nekünk ugyan nem, akiknek meg igen azok vessenek magukra. Nekik nagyobb szükségük lenne egy-egy „Lőrincze órára”, mint azoknak akik elmennek meghallgatni, mert akkor legalább emigráns összejöveteleinken helyére tudnák tenni, hogy mikor mondunk bánt, és mikor bent. Az Anyanyelvi Konferencia megalapítója, Illyés Gyula, Kodály Zoltán és Lőricze Lajos voltak. Az előző kettőt soha nem merték kikezdeni, mert azokhoz még Rákosi sem mert hozzányúlni, igy hát maradt a Lőrincze! Szerencsére ő nem sok ügyet vet rá és jön ha hívjuk. S a jövőben is hívni fogjuk és reméljük, hogy még sokáig és sokszor jön közénk, anyanyelvűnk őre, ápolója. Amig viszont láthatunk amerikában addig is adjon az Isten erőt és egészséget Neked Lajos bátyánk ehhez a nemes munkádhoz. Külön köszönetét mondunk a torontói előadás szervezőinek Kaslik Ibolyának és Péternek és boldogok voltunk, hogy segíthettünk ebben a munkában. Az előadás hangszalagra lett rögzítve, akik elfoglaltságuk miatt nem tudtak eljönni szerkesztőségünkben 5 doláros önköltségi áron megrendelhetik azt. (K.V.) AZ ELÁRVULT CIPŐ Ruttkai Éva halálára Egy kis világ! Hol sárga, réz edények őrizték — fénylő lángsisakban itt — Fáy Ferencné apró életének birsalma-hamvas, boldog titkait. És szól az írás: „Telekkönyvbe véve Szabó András és neje, született Szentmártoni Ilonáék nevére . . aztán egy szám, hol bejegyeztetett. .. . mondják, egy hétig nem nyíltak virágok, s fekete lett a föld, hol árnya járt; és beomlott a ház-mögötti árok, s hét éjszakán át látták a halált. S most itt a ház: a 711-es péceli Telekkönyvi-kivonat. Csendesen nézem ... Itt kéklett a meggyes... ez volt a kert... és itt járt a vonat. Az emigrációban élő költőnek a közeli az, ami kilométerekben kifejezve sok ezres távolságban van, de amihez mégis tartozik, mert ha kiszakítják az anyanyelvből nem marad csak véres húscafat. Ahol viszont van az elveszíti jelentőségét. Éppen mert költő, fokozottabban szüksége, hogy jeladására figyeljenek, kiáltására válasz érkezzen. De Kanadában ahol adót, vagy bért fizet, — de nem él, — ilyen jeladásra hiába vár. „Néha felcsapom az újságok szürke unalmas hirdetés rovatát, — írja egyik barátjának, — nézegetem a kerestetés rovatot, hátha engem keres valaki. Kicsoda? Talán egy rét, egy száradó bokor. Talán egy mókus, de még az is lehet, hogy ember, aki azt sem tudja, hogy a világon vagyok, de mégis éppen engem keres.” De nem nem keresi senki, legalábbis anélkül nem, ami lirai költőnek az igazi éltető erőt jelenti, hogy tolongás, tolakodás nélkül, a jabakért való tülekedés megalázó feltételei nélkül tisztán önmagáért vegyék észre. Annál jobban figyel ő Magyarországra, az otthon maradt író és költőtársaira. (Folytatás a következő szamunkban...) Újsághír: Ruttkai Éva színművész, a Vígszínház tagja 1986. szeptember 27-én elhunyt. Sok szavunk van a halálra. Talán úgy érezzük, más szóval mondva elviselhetőbb. Mégsem keresem most a szavakat. Semmi sem enyhíti a döbbenetét, a fájdalmat, a megmásithatatlant. Meghalt Ruttkai Éva. A magyar színpad koronázatlan királynője, a Vígszínház pillére, számtalan Molnár darab oszlopa, Shakespeare Júliája, Csehov hősnője, Tennessee William „Macskája”, a Szentivánéji álom Tündérkirálynője, Dürrenmatt öreg hölgy-e, és Madách Tragédiájának Évája, ezüst holdsugárból és mézszínű szerelemből összeszőtt Roxan-jának tündéri, légies csodája ma is eleven, pedig ő már nem él. Hála a filmnek, rádiónak, TV-nek még felidézhető játéka, hangja, bája, egyénisége. Nem frázis: ő tovább él szerepeiben, mert ő szerepeiben akarna tovább élni. Róla elmondhatjuk, hogy színésznőként született. Két és féléves volt csupán mikor Lakner bácsi gyermekszinházának deszkáiról elindult, hogy felérve a magyar színészet csúcsaira csodákat ajándékozzon a színházbajárók százezreinek. Az elhivatottság biztos tudatával, szinte az álomjárók csalhatatlanságával találta meg útját a szakmában és életben is. Nagyon színésznő volt és nagyon ember. Vállalta a valóságot, hitte és átélte az álmot. Még pályája elején valahogy megszerezte Jászai Mari egyik cipőjét. Ez volt a talizmánja. Ez a cipő jelentette számára a halhatatlan tragika, a példakép jelenlétét, ebből merített erőt. Emlékszem,, hogy járkált fel s alá,a cipőt domborodó hasához szorítva, dédelgetve, melengetve^miközben Zilia szerepét memorizálta. A várandós fiatalasszony kettős csodára készült. Új élet sarjadt benne s új szerepét formálta. Az elmormolt mondatokból megszületett Zilia és elhittük neki, vele mondtuk: ,,Az élet szép, tenéked magyarázzam?” Ruttkai Éva a művész, az ember, az élet szépségét hirdette, bizonyította, az életért harcolt. Évek óta tudtuk, hogy nagyon beteg. Tudtuk és nem akártuk elhinni. Csak éppen olyan vériazitoan, olyan felháborítóan természetellenesnek tunt, hogy éppen Ő — akinek vitalitása, életvidámsága, életszeretete, az érett felnőtt korig megőrzött természetesgyermeki boldogságigénye olyan elementáris erejű volt, hogy kisugárzásának hatása alól senki sem vonhatta ki magát, aki életében egyszer is találkozott vele —, hogy éppen ő válik a gyilkos kór áldozatává. Micsoda hősköltemény volt, ahogy ezeket az éveket végigcsinálta. Zokszó nélkül, panasz nélkül váltogatva a mind sűrűbb kórházi kezelések heteit-hónapjait a színpadi élet, a mesterség folyamatosságának fenntartásával, az akaraterő csodájaként. Az imádott társ,Latinovics Zoltán pontosan tudta ezt. Sokszor mondta: kettőjük találkozása törvényszerű parancsa volt az életnek. Rövid, közös röptűk az egyik legnagyobb dráma. Éva a Fészek Klubban kapta a halálhírt. Akik látták, sosem feljtik el, hogyan hajította el magától a telefonkagylót, hogyan suttogta elfehéredett ajakkal: Nem...ez nem igaz... Ezt is túlélte, tovább élt, élt mert játszott. Szenvedett a veszteségtől, szenvedett a pusztító kórtól,ami végülis erősebbnek bizonyult nála. Meghalt. De az emlékezet végtelen, színes mozivásznán nem a csapásoktól meggyötörtén akarna ő megmaradni bennünk. Hanem nevetősnek, életvidámnak, fiatalnak, ezerarcúnak, amilyennek a valóságban — szinte végig — megőrizte önmagát. A Vígszínházon fekete lobogó leng, a kabala cipőt lassan belepi a por, s sötétebb lett a világban azok számára,akik ismerték.
