Tolnavármegye, 1907 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1907-12-22 / 51. szám
4 párt egyoldálulag megbolygatná, az akkor a másik pártra nézve sem birand kötelező erővel és jelleggel és egészen más listával állhat elő. Mi erre az eshetőségre csak reámutatunk és annak bekövetkezését nem óhajtjuk, mert mindenkor annak voltunk a hívei, hogy a megyei ügyekben és a közéletben a politikai pártszempontok merev alkalmazását kizárjuk, hogy a közéletből és a társadalmi életből a politikai viszálykodást és torzsalkodást kiküszöbölve, békésen és karöltve járjunk közre a közérdek javára. Most is ez a mi álláspontunk, amelytől csak azon esetben térnénk el, bár még akkor sem szívesen, lia arra egyenesen provokálnának, úgyszólván rákénysze- ritenének bennünket. — A központi választmány folyó hó 19-én Simontsits Elemér h. alispán elnöklésével ülést tartott, amelyen jelen voltak: Forster Zoltán, Kurz Vilmos, dr. Leopold Kornél, Ürffy Lajos, Török Béla és Széváld Oszkár biz. tagok, utóbbi úgyis mint előadó. A választmány tárgyalta a Kúriától visszaérkezett ügyeket és egyúttal véglegesem megállapította a jövő évre képviselőválasztói jcggal bírók névjegyzékét, melynek hitelesítésére Őrffy Lajos és Török Béla kérettek fel. Bankett az uj polgármester tiszteletére. A megyei és városi tisztviselői kar vasárnap délben társas lakomát rendezett a Szekszárd- szálló nagytermében Szentkirályi Mihály dr. uj polgármester tiszteletére, melyen a városi polgárság szine-javából mintegy 120-an vettek részt. Az első pohárköszöntőt a megyei tisztikar nevében Simontsits Elemér vármegyei főjegyző mondotta, meleg elismeréssel emlékezve arról a tizenegy évről, melyet Szentkirályi Mihály a vármegye szolgálatában eltöltött* és amely idő alatt Szentkirályi, ki mint teljesen idegen jött közzénk, mindenkinek tiszteletét és becsülését kivívta, amit tisztán az ő egyéni érték es kvalitásainak, mocsoktalan tiszta jellemének, képességeinek és munkaszeretetének köszönhet. Ily körülmények között nem csodálható, hogy a városi képviselőtestület bizalma benne összpontosult. Szentkirályi megválasztatása benne két érzést kelt: a veszteség érzetét, hogy az ő kipróbált munkaerejét a vármegyei tisztikar és a vármegye közönsége elvesztette és a dicsőség érzetét, hogy Szekszárd város polgárságának élére a vármegye tisztviselő karából került ki a ellen, érzésemben nyomát sem találom az élni akarásnak. Igaz, a halnivágyásnak sem. Az érzésem mintha egyáltalán megszűnt volna. Az öngyilkosság terve onnan fakad, hogy nem bírom tovább a lelki szenvedéseket. Azaz: nem érdemes tovább bírni őket. De most nincs szó se szenvedésről, se bírásról. Mint a fogfájós a fogorvos előszobájában, úgy megszűnt mindennemű lelki kínom. De azért tudom, hogy mihelyt leteszek szándékomról, a kin megújul és ész nélkül, elkeseredve’szaladok ismét a fogorvoshoz. Most sajátságos igyekezet fog el. Szeretném magamból kisajtolni a szenvedéseket, szeretnék legalább egy kicsit boldogtalan lenni, mert érzem, elvesztem cselekedetem minden reális alapját ebben a menykő közömbös állapotban. Nem sikerül s ez nyugtalanít. A toll makrancoskodik a kezemben s valami bántani kezd, mintha rossz fát tennék a tűzre. Ez már nem a logika megejtő kerítése, ez már igazi, psichikai folyamat. Mint mikor az ember robogva, sietve rohan a szinházba s ott látja, hogy otthon felejtette a jegyét és még ezt se meri mondani, mert hát ha elvesztette s a helyét már elfoglalta az, aki megtalálta. S eszembe jut életemnek egy nevetséges apró jelenete. Valaki ellen roppant dühbe gurultam s nyomban hozzárohantam, hogy megverjem. Nem találtam otthon. — Jó, várok rá. Vártam rá két, I polgármester, aki, bizton hiszi, uj állásában és munkakörében is dicsőséget fog szerezni a vármegyének. Élteti Szentkirályi Mihály dr. polgármestert. Utána Török Ottó a városi tisztikar nevében üdvözölte az uj polgármestert, kérve, hogy munkálkodjék velük együtt a város emelésére és fejlesztésére. Utána Kovács Dávid városi képviselő, a vármegyénk intézmény nagy jelentőségét és kulturmunkájának kihatását fejtegetvén, ennek egyik vezér férfiáról emlékezik meg, akinek nevével minden társadalmi mozgalomban találkozunk. Ez a férfiú Simontsits Elemér vármegyei főjegyző. Kívánja, hogy sokáig maradjon közöttünk és itt, köztünk maradva érje meg szép pályafutásában a jól megérdemelt előmenetelt. Szentkirályi Mihály dr. polgármester kijelenti, hogy az ő megválasztatását nem tekinti az érdem megjutalmazásának. Az érdem ott kezdődik, a hol a kötelesség végződik, a kötelesség pedig az ő hite szerint sohasem végződik. Azt óhajtja, és az lesz legfőbb törekvése, hogy a felekezeti és pártpolitikai ellentétek miazmái sohase fertőztessék meg a városi életet. E város minden polgára attól az érzelemtől legyen áthatva, mely a közügyek önzetlen szolgálatában merül ki. Élteti Szekszárd város polgárságát. Kramohn Gyula dr. a polgármestet élteti. Szerinte a polgármester a vőlegény, ki eljegyezte magának a várost, amiért a városatyák mint örömszülők örvendenek* Káldi Gyula dr. a polgármester és polgárság békés és eredményes együtt működésére, a város jövő fejlődésére, nagyságára ürítette poharát abban a reményben, hogy a Kramolin által bejelentett házaspár élete békés, harmonikus és eredményes lesz. Rubinstein Mátyás dr. reflektálva a felekezeti szempontokra, melyeket felvetettek, nagy hatással fejtette ki, hogy az igazi vallásosság nem ismer felekezetiességet és hogy a vallásnak semmi keresni valója a fórumon. Nincs is ok arra, hogy felekezeti súrlódások legyenek, hogy egyik felekezet a másik ellen foglaljon állást. Melegen üdvözli az nj polgármestert. Halász Géza szellemes beszédben a város gazdasági erőinek fejlesztését szorgalmazta, mert csak igy leszünk képesek a kultúra fejlesztésével járó terhek elviselésére. Dömötör Miklós Szentkirályi megválasztatásának egyik legfőbb tényezőjére: Leopold Kornél drra ürítette poharát. Leopold Kornél dr. elismer annyit, hogy a választásban közreműködött, de csak azért, I hogy a közügy érdekében megtegye azt, amit TOLNAVARMEGYE. három óra hosszat, [nem jö,tt. De dühóm elpárolgott. Mikor végre szemben álltam vele, akkor olyan közömbös voltam már, mint a hal és olyan nyomorúságosnak éreztem, hogy most hideg vérrel inzultáljam, csak azért, mert dühömben képes lettem volna rá, — hogy inkább kezet szorítottam vele és megmagyaráztam neki, hogy nem volt igaza, mikor engem megbántott. Ennek az apró emléknek még van valamelyes logikus kapcsolata helyzetemmel. De mtnt apróság egyszerre csak kiváltja emlékezetemből az összes jelentéktelenségeket, minden Összefüggés nélkül. így nyomban eszembe jutott, mint próbáltam egy pepita őszi ruhát s veszekedtem a szabóval, hogy a kabátnak két centiméterrel hosszabbnak kell lennie. Aztán látom, mint fizetem ki számlámat a Rigi-szálló- ban. A sarki hordárom mint fut elém, ha bori- I tékot lát a kezemben. Eleven, az élet rámájából kipattanó képek s hiába fakgatom magamat: honnan valók s mi az értelmük ? És most főbe fogom magamat lőni, ez nagy dolog! Gondolj szeretteidre, akiknek mégis fájdalmat okozasz, gondolj magadra, akiért mégis kár. Gondolj a túlvilágra, melylyel nem törődő], de melyet nem tagadsz, imádkozzál! Imádkozzál! Egyszerre mint tiz éves fiút látom magamat, amint futó métát játszom a gimnázium előtti nagy téren. S akármint iparkötelességének .érzett és tudott, amennyi tőle telt. A közügy ily szolgálatának mindig erkölcsi alapon kell nyugodnia. Erkölcsi alapokon pedig csak az áll, kit működésében semmiféle személj i tekintet, hanem egyedül a közjó vezet. Nagj örömére szolgál, hogy a lezajlott választási küzdelemben ez a szempont vezette az ellentábort is és ennek egy érdemes férfiáról: Nagy György Hangonyiról emlékezik meg, akiben nagyrabecsüli, hogy hűséggel és ragaszkodással a múltak hagyományai és az érdemek iránt, nyíltan és férfiasán állott ki a jelöltje mellett és akinek mai ünnepségünkön való résztvétele is bizonyíték rá, hogy a lezajlott harc után a képviselőtestület tagjai békében és szeretetben fognak együttműködni. A cél, bár talán különböző fegyverekkel — ők lassúbb tempóban, mi pedig gyorsabb ütemben követeljük a haladást — és törekvés mindannyiunknál csak ugyanaz lehet : a város felvirágzása. Simontsits Elemér megköszöni Kovács Dávid elismerő szavait és kijelenti, hogy az elhangzott provokáció elől nem tér ki. Máj: apja vezetése alatt, aki neki szigorú főnöke volt és önzetlen munkása Tolnavármegyének, kialakult benne a tudat, hogy neki nem lehet más hivatása, mint Tolnavármegyét szolgálni. Hivatkozik arra, hogy midőn a lezajlott viharos időkben arról volt szó, hogy megyéjét az idegen inváziótól, az alkotmány tálán erőszakosságoktól megmentse, ő kész lett volna magát feláldozni és a felajánlt főispáni kinevezést elfogadni, azonban csakis az alkotmányosság korlátái között. Midőn azonban a vármegye közönsége arra kérte, hogy ne áldozza föl magát, mert a megyének még a jövőben szüksége lesz rá, a kész kineveztetését visszaadta. Nincs ebben, semmi röstejni valója, sőt büszke az eljárására, mert az ő vezető eszméje az volt, hogy vágj’ belemegj' tisztességgel a vármegye nagytermébe, vagy pedig egyáltalán nem lép be abba. És most mégis, hogy egy magasabb állás nyílik meg előtte, vádat akarnak kovácsolni ellene korrekt eljárásából. A közélet szolgálata terén magát a tiszta közérdeket akarja szolgálni. Ezt akarja elősegíteni a városnál is, ezért csatlakozott Szentkirályi zászlójához. (Lelkes éljenzés.) Poharát Boda Vilmos egészségére tiriti, akit, bár politikai ellenfele, tisztel és becsül, mert az ő lelkében is magasabb szempontok: a közérdek széretete és szolgálata i uralkodnak és hiszi, hogy az egj^éni szempontokat feledve és mellőzve, vállvetve fogja velünk együtt előmozdítani a város ügyét. ■ A főjegyző pohárköszöntője után Leopold Kornél dr. örömének adott kifejezést, hogy a 1907 december 22 ködöm, nem tudok szabadulni ez apróságoktól s nem tudom elmémet koncentrálni nagy elhatározásomhoz. Meg kell halnod — mondom magamnak — de már nem hiszem. A gondolat olyan idegen. S most várom a logikát, hadd fogjon meg, hadd csaljon meg, de a logika most nem akar dolgozni megmentésemen. Tiz perc! — mondom és reszketni kezdek. Eszembe jut, hogy egy barátomnak egy ritka könyve nálam van. Ezt vissza kellene adnom. — Ugjran minek ? Majd megtalálja a hagyatékban ! Ez volt az utolsó mentő akció, most már vége. Leírhatatlan élnivágyás fog el s tudom, hogy hiába. Mint valami idegenről, mondom magamnak: ez nem fog tágítani, itt hiába re- ménykedel. Amit ez az ember elhatározott, azt megcselekszi. Pedig nincs igaza, százszor, ezerszer nincs igaza. Öt pete, látom hogy balkezem a pisztolyon nyugszik már, öt perc! Borzasztó! Ha most valaki bejönne, az ajtón kopogtatna, oly szép az élet és oly rettentő a halál. Nincs most már kerítő logika, nincs tisztalátás, nincs elhatározás, csak őrületes félelem a legközelebbi perctől s teljes elernyedtsége az akaratnak e perc irányában. Élni, élni! Az élet láza gyötör s én nem tehetek magamért semmit, egy fél perc még és vége — isten veled!
