Tolnavármegye, 1907 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1907-12-01 / 48. szám
TOLNAVÁRHEGYE POLITIKAI ÉS VEGYES TARTALMÚ HETILAP. Meg1,]' elen minden vasárnap. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Szekszárdon, Vár-utca 130. sz. Szerkesztőségi telefon-szám 18. — Kiadóhivatal! telefon-szám II. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: Főmunkatárs: Dr. LEOPOLD KORNÉL FÖLDVÁRI MIHÁLY. XVII évfolyam ________ 48. szám. Szekszárd, 1907 december 1 Ké ziratok vissza nem adatnak A lap szellemi részét illető közlemények, valamint az előfizetések és a hirdetések is a szer- V kesztőséghez intézendők. Hirdetések mérsékelten megállapító! árszabály szerint számíttatnak. Előfizetési ár: Egész évre ... 12 korona. Fél évre ... 6 » Negyed évre • • 3 » Egy szám ára • . 24 fillér. Előfizetéseket és hirdetéseket a kiadó- hiratalon kirül elfogad Molnár l»or könyvnyomdája és papirkereskedese Szekszárdon. Egyes számok ugyanot kaphatók. BSESSMIHSm Városunk jövője. Eltemettük első polgármseterünket s igaz megilletődéssel álltuk körül a koporsót, melyet egy nagy, kimagasló érdem herva- datlan koszorúja borit: az ő higgadt, körültekintő elméje vezetett ki bennünket a »nagyközségi« állapot sivár pusztaságából; ő volt az egyetlen alakunk, aki erre az útra még azokat is rá bírta’ vezetni, akik attól mindig idegenkedtek s kijmdja, nem-e épen ez a fárasztó mnnka roskasztá meg szervezetét annyira, hogy az »Ígéret földjén« alig pár lépést téve — már le kellett rogynia! ? A rohanó élet azonban még a legszentebb koporsónál sem időzhet soká! Megindult a megüresedett polgármesteri székhez fűződő reménykedések és — aggodalmak árja. Ezen kavargó áradatban melyet érzelmi monumentu r.ok csak szorosabbá tehetnek — józan fejjel, hideg szívvel kell keresnünk a magasabb, szilárdabb, pontokat, melyek az érzelmek hullámverésén felülemelkedve, a helyes fejlődés irányadója — és biztos alapjául szolgálhatnak. Mi a közös célunk mindannyionknak? Városunk jövőjének a biztosítása. Állapítsuk meg mindenekelőtt, van-e városunknak egyáltalán jövője, mert elég gyakran hallhatók olyan rezignált hangok is, melyek e város «.jövöjéh teljességgel kétségbe vonják. Mi az az u. n. «jövő■», amelyről minden fejlődésszomjas város álmodozik? A jövő — a jelennek a tőkésített kamatos-kamatja. Világos tehát, hogy annál nagyobbnak kell lennie, minél nagyobb a tőke, melyet jelenünkbe fektetünk. Viszont, ha a jelenünk csekély befektetést képvisel, nem remélTÁRCA. Becsületes hazugság. Irta: Ferke Ágost — Ugyan! Maga hallgatja a zongoraszót? — Nem. Gondolkozom. — Itt a zsuron ? Hahaha! . . . Min gondolkozik ? — A szerencsétlenségemen. — Persze szerelmes.’ — Sajnos. Ész nélkül szeretek egy asz- szonyt.-— Tudom ; engem ... Mit gondol, hányán mondták már ezt nekem? ... De önnek több az esze, semhogy ész nélkül tudjon szeretni. — Csak nagyeszű ember tud ész nélkül szeretni. — Merész állítás. Igaznak tetszik és még sem az. Például Andris, a kocsisom, — hiszen tudja . . . — A közönséges, hétköznapi, favágógon- dolkozásu emberek, akik csak emberek, valójában sohasem tudják meg, mi a szerelem. Az ö szerelmük élni vágyás; a nagyeszű ember szerelme önző önámitás. — Csak ? — Ha Andris feleségül veszi Julcsát, kiért három-négy legényt is fejbevágott fokosával, biztosra vehető, hogy egy év múlva, de valóhetünk a jövőben sem valami busás kamatokat. A jelen tehát az a varázskulcs, amely egy kecsegtető jövő kincsesházát megnyithatja előttünk s jelenünket bírálva — jövő sorsunkat bíráljuk el benne. Érdemes, sőt kötelességünk tehát e válságos pillanatban jelenünket higgadtan áttekinteni és pedig annál inkább, mert bárki legyen is az, akit a többség közbizalma első városi dignitáriusunk tisztes polcára emelend, vezető és kezdeményező szerepének helyes irányítását az is csak e viszonyok komoly mérlegeléséből merítheti. Városunk jelene elég szomorú, de nem kétségbeejtő. Olyanformán vagyok vele, mint egy örökös, aki apja öregapjától értékes szép birtokot vesz át, ahol azonban minden elhanyagolt és parlagon hever, mert az öregek azon a cimen, hogy «nincs pén- zök» semmit sem csináltattak. E hasonlatot tovább fűzve, kérdem : vájjon miben rejlik egy város legértékesebb birtoka és gazdasága, amely önmagából folytonosan megújulva és szaporodva, kiapadhatatlan őserő forrását képezi? Semmi másban, mint lakosainak munkájában és szorgalmában. S e ponton mit látunk ? Nagy részt parlagon heverve, tétlenül fonnyad köztünk a lakosság minden életrevaló vállalkozási kedve, sok, értékes munkaereje, mert intézményeink tökéletlensége többé-kevésbbé bénaságra kárhoztatja, azok hiányossága miatt munkája kevesebb hasznot- igér s igy kiaknázatlanul várja egy uj közgazdasági aera ébresztő kakasszavát! Elég csak általánosságban utalnom reá, hogy iparunk stagnál, a kor haladó szellemét sem mennyiségileg, sem minőségileg vissza nem tükrözi; jó^ hegyi-boraink értékesítési viszonyai az orszászinüleg már előbb, elpáholja az asszonyt. Ha pedig Julcsa nem megy hozzá — és Andris emiatt öngyilkosságot követ el, a halála cseppet sem megindító, sőt, ha a halál nem volna oly hátborzongató valami, talán nevetséges is. Különösen Andris egyelőre még él, s ha meg is öli magát, tovább élnek az Andrisok, kiknek faja aligha fog kipusztulni. — És a nagyeszű emberek halála, ha hozzájuk méltatlan nő miatt oltják ki életüket, — az nem komikus ?-r- Az mélyen elszomorító, mert észnélküli szerelmük a világot sújtja veszteséggel. A világ pedig szegény, oly ész szegény. — Hozzájuk méltatlan nő miatt I . . . A nő sosem méltatlan, mert a nő az egész dologban oly nulla, oly abszolút nulla ! — Nem értem. Ha ez vagy az a nagy állam- férfiú, orvos, zenész, festő, szobrász vagy iró, szóval: oly művész, ki önkivületi állapotban vagy szellemes szemfényvesztéssel alkot, vagy hint port a világ szemébe, — belészeret, tegyük fel a Julcsába . . . hahaha . . . Pedig ez elég gyakori eset. — Sőt mindennapos. — Tehát! . .. . — Annál jobban bizonyítja, hogy a nő mekkora nulla a nagyeszű ember szerelmében.-— S ha a nagyeszű asszonyka szeret ? — Az is nulla, mert kétségtelen, hogy gos átlagon alul állanak; kereskedelmünk lanyha, a helyi s a közvetlen vidék szükségleteinek szerényebb keretén túlnőni, magasabb szárnyalást venni képtelen; s mindez csak azért, mert utaink, vizünk, forgalmi eszközeink primitívek s mert lanyha- ságunk folytán érdekeink jobb istápolását kiharcolni nem tudtuk. Amerre csak nézünk városunkban, gazdagságot látunk a termelőképesség őserejében, koldusszegénységet az érvényesülés eszközeiben. Ez a jelenünk képe! Szomorú, de nem vigasztalan, mert ezen lehet és kell is segíteni : csak bele kell fektetni minden szükségeset s föltétlenül igen szép jövőt fog kamatozni ! Hallom a megunásig ismert régi hangot: »szép, szép, de nincs rá pénzünk/« Persze, hogy nincs; más városnak sem igen volt és mégis megteremté, kiharcolá magának a boldogulás alapvető eszközeit; mi is megtehetjük azt. Nem arról van szó, hogy teremtsünk drága luxus-intézményeket és azok amortisaciós költségeit újabb és újabb pötadbval fedezzük ; ez roppant szűklátókörű, sőt végzetes eljárás volna és a legkevésbbé sem óhajtjuk; de tessék egyszer már két kézzel megragadni a produktív városi politika mélyebben szántó ekéjének a szarvát és sürgősen elvetni a kövezet-, vízvezeték- és vásármegváltásnak a magját, hogy mielőbb arathassunk is ! E bárom intézmény mindenütt a világon jelentékeny jövedelmet termel és szép hasznot hajtó üzleti vállalkozásnak bizonyult; a kétkedők is könnyen meggyőződhetnek róla, csak tessék más városok adataiba betekinteni. Miért ne meríthetnénk mi' is bátran a városi jólét e kipróbált forrásaiból, melyek — kapcsolatban a fogyasztási adŐk szigorúbb kezelése és esetelőbb utóbb célt fog érni s akkor némikép meg- .csappan az észnélküli szerelem. — S hogyan ér célt ? . . . Ha véletlenül csúnya férfi. — Az eszével, mely a Julcsákat hidegen hagyja. — Hiszen éppen azoknál érhet célt a leg- hamarább. Azok nem kockáztatnak semmit, sőt boldogok lehetnek, ha egy művész . . . — Félreértett, nagyságos asszonyom! Én más célt gondoltam. — Más célt ? — A határtalan viszontszerelmet. A Jul- csák pedig épp oly kevéssé tudnak határtalanul szeretni, mint az Andrisok. A nagyeszű emberek szerelmét tehát az a meddő küzdelem fokozza őrjöngéssé, hogy a Julcsák lelkére is vágynak, hogy az is az övék legyen, ne csak a földszagu ölelésük. —? Kezdem érteni. De mondja csak, mért engedi meg hát önmagának a nagyeszű ember, hogy beleszeressen egy Julcsába. Mért nem keres nagyeszű asszonyt . . . ? — Mert nagyeszű asszony nincs, vagy mondjuk: alig van. — Nagyon hízelgő rám nézve. — Őszinte ember vagyok. Pedig tudja, mennyire szeretem . . . — Óh, a maga szerelme 1 — Mély és határtalan! — Az előbbi feltételezhető, utóbbi lehetetlen.
