Tolnavármegye, 1906 (16. évfolyam, 1-53. szám)

1906-02-11 / 7. szám

7. szám. / _

Szekszárd, 1906 február 11.

XVI. évfolyam.

Előfizetési ár:

Egész évre . . . 12 korona.

Fél évre ... 6 >

Negyed évre 3 »

Egy szám ára . . 24 fillér.

F.lfiflzt'Ujsekot és hirdetéseket a kiadó- hivat'Jun kívül ellogad Molnár Mór könyvnyomdája és papirkereskedése Szekszárdon.

Egyes számok ugyanott kaphatók.

ISSSSSSBESS^

POLITIKAI ÉS VEGYES TARTALMÚ HETILAP.

Megjeleli minden vasárnap.

Szerkesztőség és kiuJóhivatal: Szekszárdon, Var-utca 130. sz.

Szerkesztőségi telefon-szám 18. — K 5 a d ó h i w at a I i telefon - szám II.

Felelős szerkesztő és laptulajdonos: ~ Főrnunkatárs :

Dr. LEOPOLD KORNÉL. FÖLDVÁRI IW I H Á LY.

Kéziratok vissza nem adatnak

A lap szellemi részét illető közlemények, valamint az előfizetések és a hirdetések is a szerkeszt őséghez intézendők.

Hirdetések mérsékelten megállapított árszabály szerint számíttatnak.

Mi lesz

A király és a parlamenti pártok többsége között folytatott béketárgyalások — sajnos — li át pontra jutottak. A korona, amint az előzmények után mindenki előtt előrelátható volt, a hadsereg nyelvkérdésében változatlanul ragaszkodik álláspontjához és semmiféle engedményre nem hajlandó. A király az 1867. évi XII. t.-cikk 11-ik szakaszain részére biztosított felségjogok semmiféle magyarázatába vagy tárgyalásába bele nem bocsátkozik és a nemzet ingeren- ciáját azO'.ra nézve elismerni nem hajlandó. Szóval a korona a katonai kérdésekben mereven ragaszkodik ahhoz az állásponthoz, amelyet az első perctől fogva elfoglalt.

Viszont a koalíció változatlanul fön- tartotta a képviselőházi íöliratban megállapított prograinrnjat és érthetetlen ' optimizmus volt a vezérlő-bizottság részéről az a föltevés, hogy ilyen körülmények között mégis létre jöhet a béke és a kibontakozás.

A kát'mai kérdésben elhibázott taktikát követ _ugy a korona, mint a y.e^rlő-bizott- ság. Amikor ugyanis az 1867. évi XÍI. t.-c. az alkotmányosán gyakorlandó felségjogokról szól és az újoncok megajánlásának joga és föltételei az országgyűlésnek vannak fon tartva, akkor az a rideg és merev álláspont, melyet a korona a katonai kérdésben a megnyilatkozott nemzeti akarat dacára elfoglal, amennyire helytelen és inop- portunus, épp annyira szomorú és sajnálatra- méltó. Autokratikus tendenciákra vall, ha a király a katonai felségjogok tárgyában a parlaTÁRCA.

Szeresd a gyermeket.

Szeresd a gyermeket, csókojva, ölelve,

S boldogan érzed, hogy angyalt ölelsz benne. Szemében a jóság s ártatlanság ragyog — Gyermekek, ti vagytok a földi angyalok.

Az ég és föld között volt egy szép arany hid Ez a hid eltörött: ma fogytán van a hit.

Hitre hévül, aki csókol gyermek-orczát —

Gyermekeké — tanít Jézus — a menyország.

Élet pusztaságán tövisek teremnek,

A tövisek között liliom a gyermek;

Fehér liliomok, mig nyiltok körüliünk,

Mi is tiszták vagyunk s veletek örülünk

Jobbak teszünk, mikor tart rmádkozástok,

Az Istennek tetsző jó illatozástok ;

Rossz útról a bűnös menten visszafordul,

Áldást kér reátok s a könnye kicsordul.

Sántha Károly.

Egy szőke asszony.

Irta: Camille Mauclair.

— Érdekes eset történt ma reggel velem — szólt hozzám Roger Freneuse baráton’, miután kényelmesen elhelyezkedett egy puha karosszékben. — Amint látom, sápadtságom, meglep téged, annál is inkább, mert jól tudod, hogy mily unalommal, hidegvérüséggel szoktam

menttel még csak szóba sem áll. Viszont legalább is naivitás volt a vezérlő-bizottság részéről azt föltételezni, hogy a király majd elfogadja azt a megoldást, hogy a felségjogok kérdésé néhány év múlva vagyis a legközelebbi választások alkalmával a nemzet itélőszéke elé állíttassák döntés végett. Evidens volt, hogy a király az ő felségjogai tekintetében döntő bírónak egyedül a nemzetet nem fogja elfogadni.

Teljesen igaza van Kossuth Ferencnek pár nap előtt megjelent egyik cikkelyében, hogy a magyar vezényszó nem jelent mást, mint 70 szavat, ebből is legalább 30 szó francia. Ha tehát a nemzeti szempontból bármennyire kívánatos és fontos vezényszónak érdemleges jelentőségéről maga a koalíció vezére, a vezérlő bizottság elnöke is igy nyilatkozik é:s az országnak a békét visszaszerezni, a király és a nemzett között a jó viszonyt helyreállítani, az alkotmányt és a pafiament'anz nust visszaállítani a koalíciónak komoly elhatározása,-. akkor a kormányzást el kellene vállalnia, a katonai kérdésekben astatus Xvó fen tartásával, ellenben közgazdaság? téré7 és* ä belső éformok tág mezején létesítendő nagy vívmányokkal és közhasznú alkotásokkal szerezhetnének az országnak gazdag kárpótlást.

Ilyen körülmények között fölmerül a kérdés, minthogy a béketárgyalások fonala teljesen megszakadt, hogy mi lesz ezután ?

Befejezett ténynek tekintik ugyanis, hogy a már legközelebb megjelenő királyi kézirattal föloszlatják az országgyűlést, ami a mostani helyzetben a nyílt abszolutizmussal egyenlő. Az abszolutizmus minden esetre veszedelmes kísérletet jelent s oda vezethet, hogy az egész nemzetet s/embeállithatj i a k>rálylyal. A katonai kérdésekről, figyelemmel a 67. XII. t.-c. 11. szakaszára és az Ausztriával közel 40 év óta fennálló kiegyezés elvitázhatat- lan előnyeire, nagyon megoszolnak a nézetek, mihelyt azonban az alkotmányt felfüggesztik, nem lesz véleméuykülömbség a magyarok között. Arról megfeledkezni látszanak, hogy az abszolutizmussal manapság nem lehet úgy boldogulni, mint ezelőtt 50—60 év előtt, amikor a nemzeti érzés és nemzeti öntudat nem volt annyira kifejlődve, mint napjainkban és amikor a polgári jogok és az egyéni szabadság iránt való érzés is sokkal intenzivebb, mint azelőtt volt. Rossz tanácsot ad tehát a királynak, aki az abszolutizmustól vissza nem tartja, mert azzal még az ő hű és lojális magyar alattvalói között élő dinasztikus érzést is meglazíthatja.

A vezérlő bizottságnak tehát, melynek kezébe az ország sorsa van letéve, nem szabad arra ..az álláspontra helyezkednie, hogy az utolsó szót már kimondta.

Az abszolutizmussal járó nyomor és szenvedés érleitesse meg a vezérlő-bizottság tagjaiban a béke gondolatát.

A tárgyalásokat folytatni kell a királynak és koalíciónak egyaránt. Nem szabad letérni erről az ösvényről, mert annyi bizonyos, hogy a háborúskodás mindkét hadviselő félnek: a koronának és a nemzetnek egyformán óriást károkat okozand.

szemlélni mindazokat az eseményeket, melyek egy iróember érdeklődését, kíváncsiságát lebilincselik, anélkül azonban, hogy egyúttal az idegeit is lázba hoznák. Őszintén mondom a ma reggeli eset mély benyomást gyakorolt reám.

De elmondom az egész történetet. Reggelizés előtt besiettem borbélyomhoz. Mialatt a fényes beretvakés végigszaladt arcomon, önkéntelenül a széles ablaküvegen keresztül az utca túlsó oldalára bámészkodtam. Csöndesen esett az eső és szemeim végig siklottak a járókelők sürgő-forgó alakjain, akik majdnem mind a szemben levő postahivatal felé tartottak.

Egyik szomszédos ház kapujában húzódva egy meglehetősen szegényes ruházatú férfi vonta magára figyelmemet; sápadt beesett arca, fekete szakála volt, mely koromfekete szin bántóan elütött túlságosan fehér arcszinétől. Tekintete mereven tapadt a postahivatal bejárójára. Eleinte azt hittem, hogy titkos rendőr, de kétségbeesett, dúlt ábrázata csakhamar arra engedett következtetni, hogy nem az. A mint mereven sokáig elnéztem e szánalmas alakot, borbélyom kétségtelenül észrevette tekintetem irányát és nevetve mondta:

— Azt az embert tetszik nézni ott a kapualjban ? Éppen az imént távozott innét. Álszakáit vásárolt tőlünk.

— Ne mondja! — szóltam én.

— Igen, sőt rá is illesztettük az arcára. Nem a legjobban állott rajta, az igaz, de ő azt mondta, hogy az nem baj. Furcsán nézett ki. Aztán a boltból távozott és egyenesen a mostani helyére ment, jó félórája ácsorog immár ott. ernyő nélkül ebben a zuhogó esőben. Mit tetszik gondolni erről az emberről ?

Nem feleltem. A fürge Figaró folytatta:

— Én azt hiszem, hogy ez a férj, a ki ellenőrzi, vagy talán éppen rajtacsipni akarja életepárját, a mint szerelmesének «poste restante» címzett levelét a postahivatalban átveszi. Sőt, ha jól emlékszem, néhány nap óta látom már őt itt lesben. Oh, mi néha igazán furcsa dolgokat látunk. Én például nőtlen ember vagyok, de azt hiszem, hogyha házas volnék, ilyen esetekben nem lihegnék véres boszu után. És mégis, hogy magam előtt látom ezt az embert, tudj’ isten, olyan különös érzés: igen, szánalom fog el irányában, mert mit tagadjam, volt idő, midőn én is órák hosszat ácsorogtam a kapu alatt . . .

— A mi azt illeti, én is, — mondtam mosolyogva, — csakhogy hamis szakái nélkül.

— Ez már igaz. A mint hogy furcsa is igy leskelődni, bár nem találja furcsának az, a Ki vár, remegve vár, szivében mély keserűséggel, vad indulattal , . .

Érdekelni kezdett az álszakálu ember sorsa, jóllehet igen közönséges, kopott jelenetet reméltem látni. Nem volt sürgős dolgom, tehát észrevétlenül leültem a szomszédos kávéház terraszán, honnan szemmel tarthattam emberemet; mégsem moccant a helyén. Úgy látszott, mintha ebben az erős testben csak a szemek éltek volna,, melyek folytonosan a kapubejáratra voltak irányítva. Szánalmas külseje volt, mintha napok óta nem evett, nem aludt volna. Megtörtén, meggörbült háttal, zsebredugott kezekkel tartott