Tolnavármegye, 1906 (16. évfolyam, 1-53. szám)
1906-06-10 / 24. szám
Szekszárd, 1906 junius 10 TOLNAVÁRMEGYE POLITIKAI ÉS VEGYES TARTALMÚ HETILAP. Megjelen minden vasárnap. Szerkesztőség és kiaJóhivatal: Szekszárdon, Vár-utca 130. sz. Szerkesztőségi telefon-szám 18. — K i a d ó h i v at a I i telefon-szám II. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: Főmunkatársi Dr. LEOPOLD KORNÉL. FÖLDVÁRI MIHÁLY. XVI. évfolyam. 24. szám. Előfizetési ár: Egész évre . . . 12 korona. Fél évre ... 6 » Negyed évre . . 3 » Egy szám ára . . 24 fillér. Előfizetőieket és hirdetéseket a kiadó- hivatalon kívül elfogad Molnár Mór könyvnyomdája ég papirkereskedése Szekszárdon. Egyet számok ugyanott kaphatók. Kéziratok vissza nem adatnak! A lap szellemi részét illető közlemények, valamint az előfizetések és a hirdetések is a szerkesztőséghez intézendők. Hirdetések mérsékelten megállapított árszabály szerint számíttatnak. A nemzetiségek. Azok az okvetetlenkedések, melyekben az uj országgyűlés működésének megkezdése óta egyes nemzetiségi képviselők lehet mondani napról-napra tetszelegnek maguknak, nemcsak kihívják a kritikát, de komoly aggodalomra adnak alkalmat. Szerencsésnek épen nem mondható pártviszonyaink között, amidón ellenzéket még nagyitó üveggel sem íédezhetünk föl, az a körülmény, hogy az ellenzés szerepére a nemzetiségi képviselők vállalkoznak, nemcsak hogy a purla- mentárizmus szempontjából nagyra becsülendő ellenzéki elvet diszkreditálja és kompromittálja az országos közvélemény előtt, de még a különben talán jogos alappal fölhozható nemzetiségi panaszoktól és sérelmektől is eltéríti a kedélyeket és az orvoslásra kész méltányossági érzelmeket és gondolkozást. Napról-napra jobban kitűnik, hogy az e hazában lakó sokféle nemzetiségek közül csupán a szerbek, tótok és románok adnak aggodalomra okot, akiknek túlzói a lezajlott törvénytelen korszak herce-hurcái között és következtében néhány kerülethez jutván, közös táborba egyesülve akarnak nem létező erőt mutatni és közös jelszavakkal akarnak az egységes magyar államiság ellen guerilla-harcot kezdeni. Ki merné azt állítani, hogy az e hazában lakó kissé sokféle nemzetiség nem szereti hazáját, a történelmi Magyarországot, mely védő szárnyai alatt egy ezredéven át annyi népfajnak adott biztos menedéket ? Ki merné azt állítani, hogy csak a született magyar a kizárólagos jó hazafi ? Hiszen az élet ezer és ezer példát mutat, melyek azt bizonyítják, hogy a faj, a származás nem határoz; hogy a magyar nemzetnek hű és jó fiai egyformán éreznek, egyformán áldoznak, egyformán élnek és, ha kell, meg is halnak hazájukért, bár bölcsőjük mellett szláv, germán, vagy latin altató dal hangzott is. Másrészről azonban kétségbevonhatatlan tény, hogy ennek az országnak, helyesebben : a magyar államnak a magyar faj adta meg a múltban, adja meg a jelenben és fogja megadni a jövőben is kizárólagos jellegét. Ezt a jelleget még Árpád honszerző kezei ütötték letörölhetetlenül ez országra; ezt a jelleget általánosították István és László szent királyaink; ezt a jelleget újra bevéste IV. Béla, megaranyozta és «a dicsőség sugármezébe öltöztette» Nagy Lajos és Hunyady Mátyás, vérök hullásával megszentelték Bocs- kay, Bethlen és a szabadságharcosok százezreivel az aradi 13— és törvénybe iktatta Kossuth, Lajos és Deák Ferenc, a haza bölcse. És épen e jelleg egyetemességéből és föltétien elismerést követelő mivoltából következett a múltban és következik a jelenben is, hogy a hazánkban lakó és ide beköltözött idegen fajok száz és százezrei teljesen azonosultak a. magyar fajjal és vele úgy a törekvésekre, mint később a szokásokra és nyelvre nézve is teljesen összeolvadtak. Ez összeolvadással, melynek általánosságban, nagy tömegében még a hajdan- korban, a független magyar államiság fénykorában kellett megtörténnie és ami, ha bár szórványosan, azóta is folyton tart, éles ellentétben állnak a jelen idők nemzetiségi törekvései, melyeknek legjellemzőbb ismertető vonásuk nem a faji nyelvhez, a faji érdekhez, a faji szokásokhoz való ragaszkodás, hanem a magyar államiság, a magyar állami és nemzeti egység megtagadása. E törekvések keletkezése összeesik a magyar államiság elhomályosulásával, melyekre a múltban, sajnos, többször mutat példát történetünk. Összeesik azokkal a gyászos időszakokkal, midőn a magyar nemzet és a magyar királyi hatalom között félreértés és visszavonás dúlt és az elvakult hatalom a hazában lakó idegen népelemeket akarta a magyar faj gyöngitésére, megrontására fölhasználni. Csak az imént is nem láttuk-e e félreértéseket ? Nem éreztük-e e visszavonás pusztító csapásait? cÉs éppen ezért oly nagy a hazafiak öröme, hogy a félreértések, a visszavonás sötét korszaka elmúlt. A magyar király és a magyar nemzet rég óhajtott egységben élnek és a magyar államiság évszázadok óta nem domborodott úgy ki, a magyar nemzeti élet Hollós Mátyás óta nem volt oly általános, oly egyetemes, oly domináló, oly hóditó, mint napjainkban. Hogyan van tehát, hogy éppen a nemzeti föllendülés e fénykorában tapasztalhatjuk egyes nemzetiségek részéről a legvakmerőbb szembeszállást a magyar államegység és a magyar nemzeti egység követelményeivel? E törekvésekre nem mondhatunk mást mint hogy az: elvakultság. Kétségtelen, hogy ez elvakultság megnyilatkozása a legtöbb esetben fölháboritó és kétségtelen az is, hogy az utóbbi időkben, egyes izgatok bujto- gatására — egyre vakmerőbb módon nyilatkoznak meg nemzetiségeink. Nem habozunk kijelenteni, hogy úgy a magyar társadalom, mint a magyar kormányok mulasztásokat követtek el a múltban a nemzetiségekkel szemben. A magyar társadalom türelmesebb és elnézőbb volt, mint TA RC A. Gizella halála Irta: VARSÁNYI GYULA. A föld egy bájos angyalát siratja. A veszteség nagysága fáj neki. Még visszatartaná, de ifjú rabja Kitárult szárnyát meg nem kötheti! Hiába kulcsolódik hónyakába A szeretet mindenható erővel, A zord kaszás hatalma visszavágja ; Nagy küzdelem után lesújtva dől el. Ki sohse vétett senkinek e földön, De áldás szállott léptei felett; Nem volt gonosz ki rá átokkal törjön, De untalan kisérte szeretet; Ki oly szép volt, sugárt szórt merre elmén, Szeretve zárt szivére elhagyottat, Idő Hőtt, virágzása teljén, E drága tündér az, ki sírba roskadt! Szivem följajdul keserű panasszal: Nem érdemelte ö meg a halált! De hosszú éltet örökös tavasszal, A merre Isten dús áldása szállt! Megérdemelte volna, hogy a földön Az Úr vigyázza tünde lépteit; Az ég minden kegyével ráömöljön, Számára uj mennyet teremtve itt! Mig sorsa gyászán búsan elmerengek, Az önvád ölyve marcangolja lelkem; Mig szivem a város danáján rengett, Hivó szavára sohasem ügyeltem! Mennék bizony, sietnék már feléje, Hiába minden, többé nem szabad! Föl nem kerestem, mig virágzott élte, Most már a sir elállja utamat! Nem lesz többé találkozás e létben! A sir rejtélyén át nem hathatok! Az égre nézek szomorún, setéten, Kedves Gizella, ott van-e lakod ? Ott jársz-e immár az angyalok tanyáján, Eltávozott szeretteim között ? Mig lent a földön elhagyottan, árván, Viaskodik szivem, az üldözött. Ha csakugyan való a menny regéje, Végy pártfogásba ott az Úr előtt! Tévelygő léptem hu szemed kisérje, Emeld föl a vivődő kétkedői! A mit epedtem, a miért lemondtam A földi üdvről bátran egykoron, Ha fent vagy édes, csillagos honodban, Úgy váltsd valóra, a mit álmodom! Az álarcos bál. Irta: Csehov Antal. N. ■ város kaszinójában álarcos bált, vagy mint a városka hölgyei mondták, «bal paré»-t rendeztek. Éjjel 12 órakor volt. Öten az előkelőségek közül álarc nélkül ültek az olvasó-szobában egy nagy asztalnál, orrukat és szakállukat az újságokba dugták, olvastak, álmodoztak, vagy az igazak álmát aludták. A táncteremből egy francia négyes ritmikus hangjai szűrődtek be. Hébe-hóba egy-egy pincér topogott el az ajtó előtt csörömpölő poharakkal. Egyébként mély csönd. — Itt, azt hiszem, kedélyesebb lesz! — hallatszott zsíros basszus hangon, amely mintha kályhából jött volna. — Előre! Ide! Ide, gyerekek ! Az ajtó kinyílt s az olvasószobába belépett egy kövér, zömök ember kocsiskosztümben, pávatollas kalappal a fején, fekete álarccal az arcán. Mögötte két női álarc jött s egy pincér tálcával, a melyen pocakos likőrfiaskók, három üveg vörös bor és poharak voltak. — Ide ! Itt úgy látszik nincs is olyan meleg ! — szólt a kocsis. — Tedd a tálcát az asztalra! . . . Üljetek le, álarcok! Önök pedig, uraim, húzódjanak kissé összébb ... Itt most nincs idő . . . Az asztalhoz lépett és türelmetlen kézmozdulattal lesöpört egy csomó újságot. i . )
