Tolnavármegye, 1905 (15. évfolyam, 2-52. szám)
1905-12-24 / 52. szám
Csipkerózsa. Eljöttem érted, Csipkerózsa, A hegyen olvad már a hó S az erdőszólen kurjogatva Vad táncot jár ezer manó. Eljöttem érted, hogy dalomra Felnyisd mosolygó két szemed És meglásd a tündóri pompát, Mely várja te szépségedet. Ha ébredsz, vérvörös virágzás, Aranyszinü tavasz fogad S a szerelem boldog csodája Váltja fel hosszú álmodat. Ecetfa illata köszönt majd S vidám tücskök nászdala vár; Eljöttem érted, Csipkerózsa, Ébredsz-e már, ébredsz-e már ? KÉTLY ENDRE. 1905. december 24. Lenke esküvője. irta: Hevesi József. Kedves Bélám ! íme beváltom fogadásomat. Meggondolatlan fogadalom volt. Csak most látom. Bizarr, sőt groteszk. Hogy én levelet Írjak majd neked halálod után és értesítselek kis leányod sorsáról, ha ő majdan életének fordulópontjához érkezik. Hogy Írjam majd meg neked, ki az, aki őt megszerette ? Ki az, aki őt oltárhoz vezette ? Ki az, akinek életéhez a magáét fűzte. Emlékszem reá, hogy egy kora tavasznak déli óráiban ott ültünk mind a ketten a tenger partján, a nagy széles terraszon. Jótékony melegséggel sütött a nap. A tenger vize csillogott es szinte kápráztatta a szemet. A levegő illatos volt. Virágok virágoztak a kis parkban. Magnóliák és kaméliák. Az azaleákon pillangók röpködtek. A tavasz lehelete pihegett a levegőben. Olyan szép volt minden. Amit a szem látott, amit a lélek érzett, az mind, mind < lyan kívánatossá tette az életet. Mind a ketten betegek voltunk. Mind a ketten azonban a másikat tartottuk betegebbnek. Te engemet, én tégedet. Mind a kettőnket halálsejtelmek nyugtalanítottak ebben a ragyogó, nevető, színekben pompázó milieuben. Rettenetes ellentét volt a lelkünk világa és ama gyönyörű külső világ között, mely most ünnepelte tavaszi föltámadását, az életnek bimbózó megújhodását. Nekem, akit oly kevés és olyan gyönge szálak kötnek ehhez az egész földi nyomorúsághoz, nem is esett olyan keservesen az a tudat, hogy talán már közel a válás órája, mikor itt kell majd hagynom a ragyogó napot, a csillogó tengert, a virágokat és a madárdalt. Éppenséggel nem voltam megilletődve. De a te orcádon sötéten borongott a bánat felhője. Neked nem lehetett olyan könnyen itthagyni ezt a mosolygó világot, ezt a ragyogó minden- séget. Neked feleséged volt, imádott angyali jó feleséged és egy bájosan szép serdülő leánykád. Egy feslő rózsabimbó, gyönyörűsége a szemnek, a léleknek. Imádattal, rajongással csüngtél mind a kettőn. A feleséged lelkednek volt a lelke, a leánykád életednek az élete. És ha — mint érezted, a lelked már búcsúzni készül, hogy tovaszálljon az ismeretlen nagy Nirvana örök birodalmába, nem csoda, ha borongás szállt meg és elmélázva néztél a tenger messze végtelenségébe. ' Gyermekkorod óta ismertelek: hiszen együtt kergettük az ifjúság pillangóit! — és a lelkem képes volt követni a lelked sötéten borongó gondolatait. Hosszú néma csend után fölsóhajtottál: — Nagyon rossz éjszakám volt — mondtad nehéz lélekzettel — a szivem ... a szivem ! Tudod, fuldokolni kezdtem. Nem kaptam lélekr •['OLIVAVAKMEC rí, zetet. Azt hittem már vége mindennek. Csak a jeges borogatás könnyített rajtam. De érzem, j hogy nem bírom már sokáig. Barátom, közeledik a vég ! — Ugyan ne bomolj! . . . Micsoda ostobaság ilyent fecsegni. A te bajod nem komoly. Pihenésre van szükséged és erre az áldott, tiszta, balzsamos levegőre. Pár hét múlva — ha szorgalmasan használod a szivmassaget — gyógyultan mégy haza. Bezzeg én! ... Én i öröklött bajt viselek magamban. Ettől nincs menekvés. Így vigasztaltalak. Bár ellenkező volt a meggyőződésem. A magam fölgyógyulásában bíztam. Téged föladtalak. Es te is igy jártál el velem. — A te bajoddal elélhetsz még ötven esztendeig. De a szív . . . barátom ... a szív ! Meg voltam győződve róla, hogy inkább bízol a magad felgyógyulásában, mint az enyémben. Aztán folytattad: — Én már el vagyok készülve a nagy utazásra . . . Megváltás lesz a nagy szenvedésektől. De azért mégis rettenetes a gondolat, hogy itt kell őket hagynom. Hűséges, angyali jó feleségemet, Mártát. Az egész életemnek derűs napját. A jóság, a szelídség maga 1 . . . Aztán meg az én bűbájos édes kis Lenkémet. Az én rózsabimbómat. Lelkemről szakadt egyetlen virágomat ! Hogy is lehet őket itt hagyni. Az asszony ... oh az asszony . . . nagyon fog szenvedni. Egész életére ráborul halálommal a szofnoruság vigasztalan gyásza. Sohasem fog elfeledni . . . Örökké a szivében fogja viselni az én emlékemet ... De az a kis lány ! ... Istenem, Istenem, az én szép, ragyogó szép, mosolygó kis virágszálam árva lesz. Hogy utoljára láttam, rózsaszínű ruha volt rajta. És mosolygott s nevetett szemeinek kék menyországával ... Nemsokára fekete gyászruhát fog viselni és fiatal gyermekszíve bánatosan fog utánam sóhajtozni ... Oh Istenem, mi vár majd szegénykére ? . . . Hogy én nem maradhatok mellette, hogy a lelkem óvó szárnyait többé feléje nem terjeszthetem. Megint elmerengtél a nagy végtelenségben. Aztán hirtelen a szivedhez kaptál. Aggódva néztelek. Te csak egyre szorongattad a szived táját. Egyszerre aztán nagy szigorú szemekkel tekintettél reám. Éreztem, hogy valami rendkívüli gondolat bántja a lekedet. — Megtehetsz nekem egy nagy baráti szolgálatot ? — kérdeződ hirtelen. A szemed tekintete kért is, parancsolt is. — Hogy is kérdezhetsz ilyent ? Egy rendkívül nagy, egy különös szolgálatot kérek teled ! — mondád szenvedő hangon. — Megteszem. —- Megesküszöl reá! — De különös vagy ! Hiszen azt sem tudom, mit kívánsz ! — Szólj, hogy megesküszöl reá! — Esküszöm. — Jól van. Nos hát halálom után — közel dátumról beszélek, ugy-e ? — a halálom után, tudom, hogy te hű barátja maradsz az enyéimnek. A feleségemnek támasza leszesz, a leányomnak, az én drága kis Lenkémnek hűséges gondviselője. Ezt tudom, erről szentül meg vagyok győződve. De amire kérlek, amit most nekem esküvel fogadtál az, hogy ha az én kis Lenkém, kis csitri leányom, életének a fordulópontjához jut, ha valami nagy, nagy dolog történik vele, ha férjhez meg}'', hát akkor te azt megírod nekem. Megírod nekem hűségesen egy levélben az ő esküvőjét, az ő szerelmét, az ő boldogságát, az ő férjének a jellemét. Megírod mindezt nekem egy levélben ... és ezt a levelet odateszed a síromra és én, mint a kö’tő énekli: «Fóljövök érte a siri világból* . . hogy megtudjam, mit csinál az én drága Lenkém? boldog-e az én szivem gyermeke? . Megesküdtél, ugy-e, hogy megteszed ? . . . .... És ime most beváltom a fogadásomat. A te szőke fürtü kis Lenkéd, szivednek 1 drága gyermeke ma ment férjhez. Most jövök az esküvőjéről, a nászlakomáról. Még frakkomban a fehér őszi rózsa, melyet ő tűzött gomblyukamba. még nem érzem leányos ölelését, piros ajkának szerető csókját, mely a szegény apa legjobb barátjának szólott. Az esküvőnek a nászlakomának vége. Haza siettem, hogy megírjam neked ezt a levelet, hogy siri világodban édes nyugalommal pihenhess tovább. A te Lenkéd boldog, boldog, boldog. Piruló arcán az üdvösség fénye ragyogott ma az oltár előtt. — És ez a fény — szent meggyőződésem ! — az egész életét be fogja világítani, mert forrása a tiszta, igaz szerelem És ez a fény visszasugárzott ma a te hűséges jó Mártád bánatos arcán, aki — jól sejtetted ! — hogy sohasem fog téged elfelejteni ... és hűségesen őrzi meg lelkében a te emlékedet. Mikor a két fiatal szív lángja összelobogott sürgősen magához hivatott a te özvegyed. Velem akarta megbeszélni, mit tegyen ? Velem, az ő Bélájának legjobb barátjával. Nézzem meg, vizsgáljam meg azt az embert akire rá kelj bíznia gyermekét, a te Lenkédet! És fájdalmasan zokogta a te nevedet. «Istenem, mennyire hiányzik nekem az én Bélám !» ... És én megnéztem és megvizsgáltam azt az ifjút. És meggyőződtem róla, hogy a szive jó, a lelke nemes és hogy szereti, igazán szereti a te Lenkédet. És ők egymáséi lettek. Szegény Márta hónapokon át a te Lenkéd házasságának előkészületeivel volt elfoglalva. De minden percnek csak egy fohásza volt: «Ha az én Bélám ezt megérhette volna!» Ma volt végre az esküvő! A te szőkefürtü Lenkéd szép volt, mint Istennek legszelídebb angyala. Fehér menyasszonyi ruhája csodásán simult karcsú, szép termetéhez. Az arcán boldogság ragyogott. Hit és remény. Nem volt elfogulva, hogy az eskető-terembe lépett. Bizalommal tekintett a vőlegényére. A szerelem adott szárnyakat hitének, reményének. Mikor engem megpillantott, felém sietett és rámborult és sirt. Én megéreztem a szive dobbanását. Olvastam a lelkében. Azok a köny- nyek, amiket hullatott, neked szólották édes Bélám. Neked a leggyöngédebb apának. Nem tudott szólni szegényke. Csak ennyit rebegett: — Ha szegény apusom itt lehetne ! Márta, a te drága jó Mártád nagyon el volt érzékenyülve, hogy a terembe lépett. A szemeiben még most ott lappangott a könyek harmata. Bánat és öröm vívtak harcot a lelkében. Látta gyermekének boldogságát, de nem látott valakit, aki örökké hiányozni fog neki ! Nem látott téged édes Bélám. Pedig keresett. Jól láttam, hogy keresett. A szemeit minduntalan a magasba emelte. Téged keresett, a te szellemedet. -Mert szentül hitte, kellett hinnie, hogy a lelked jelen van, ott lebeg a leányod körül, mikor az nekiindul az élet nagy utjának. Mikor melléje léptem, csak nagy nehezen volt képes a zokogást elfojtani. Megszoritotta a kezemet és suttogó hangon mondta : — Ő itt van, érzem, hogy az én jó Bélám itt van ! . . . A te öreg édesanyád is ott volt az unokája esküvőjén. Még mindig fiatal és szép. Szinte büszkén nézett a másod hajtására. Viruló szép unokájára. Mikor engem megpillantott elborult szemének a tekintete. A fejével bólintot szomorúan. — Ha szegény Bélám ezt megérhette volna ! És a násznép között is csak egyre ezt hajtotta mindenki, aki engem megpillantott: — Ha szegény Béla itt lehetne ! De én is azt éreztem, amit a te Mártád. Éreztem, hogy jelen vagy. Hogy a lelked kö riilszárnyalja az ő lenge fehér termetét. Hogy gyöngéden lebegsz körülötte a menyasszonyi koszorú myrthusvirágain. Hogy szellemed körül csókolja az ő szelid szép arcát ..............Fis ő az ért oly nyugodt, azért néz oly bizalommal a jövő elé ! 7
