Tolnavármegye, 1904 (14. évfolyam, 1-52. szám)

1904-09-04 / 36. szám

XIV. évfolyam.

Szekszárd, 1904. szeptember 4.

36. szám.

TOLNAVÁRMEGYE

POLITIKAI ÉS VEGYES TARTALMÚ HETILAP.

Megjelenik minden vasárnap.

Szerkesztőség és kiadóhivatal: Szekszárdon, Vár-utca 130. sz.

Felelős szerkesztő és laptulajdonos: . Főmunkatárs:

Dr. LEOPOLD KORNÉL., FÖLDVÁRI MIHÁLY.

Kéziratok vissza nem adatnak.

A lap szellemi részét illető közlemények, valamint az előfizetések és a hirdetések is a szerkesztőséghez intézendők.

Hirdetések mérsékelten megállapított árszabály szerint számíttatnak.

Előfizetési ár:

Egész évre ... 12 korona.

I Fél évre . . 6 »

[ Negyed évre . . 3 »

Egy szám ára . . 24 fillér.

Előfizetéseket és hirdetéseket a kiadó- I hivatalon kívül elfogad Molnár Mór I könyvnyomdája és papirkereskedése Szekszárdon.

Egyes számok ugyanott kaphatók.

Az iskola és az „úri“ pályák.

A tudományos, jobban mondva diplomás pályákra való özönlés évről-évre nagyobb arányokat ölt. Ez mindenesetre oly jelenség, amely fölött gondolkodni érdemes, mert a diploma hajhászók ekkora áradata komoly bajként fenyegeti országunkat. Gátat vetni ez áradatnak nem lehet, mert aki az előirt törvényes követelményeknek megfelelő kvalifikációval bir, annak az iskolák kapui nyitva állanak. A bajt még növeli az a körülmény is, hogy az iskolába iratkozók nagy része hivatottsággal egyáltalán nem bir. Csupán a szülők diploma hajhászása és divatossá lett úrrá nevelési felfogása erőlteti a sok tehetségtelen gyermeket a tudományos pályára s ebben szociális és nemzeti érdekeink komoly veszélye lappang.

Mióta a rendi különbségek korlátái is ledőltek és a jogegyenlőség a szabad pályaválasztásnak útját nyitotta, hanyat-homlok tódulnak az úgynevezett úri pályákra.

A törvénykönyvekben megállapított jog- egyenlőséggel azonban nem tart lépést a társadalom, mely a különböző foglalkozási ágak szerint még mindig torlaszokat emel és valósággal a kasztok szerint való megkülönböztetésnek idejét éljük még ma is.

Az előtt volt nemes és nem nemes, ma van született »ur«, diplomás »ur«, kereskedő »ur«, iparos »ur« stb. — Ezeken a különböző osztályokon belül vannak azután alosztályok. így pl. a diplomásoknál vannak »uri« és »úribb« foglalkozások, már t. i. aszerint, amint az illető foglalkozás több, vagy kevesebb munkával jár. A tisztviselőket pedig törvényes rangsorba osztották s igy szép hazánkban hivatalosan is dívik az

az igazán nevetséges szokás, hogy ugyanazzal a kvalifikációval biró tisztviselőket, mihelyt egy bizonyos rangosztályt elértek, hivatalból is magasabb címzéssel illetik.

Hát még mennyi kaszt létezik a kereskedelmi és ipari foglalkozások között 1

Szóval: a demokratikus felfogás és demokratikus intézményeink inkább csak a papiroson léteznek.

A rendi korlátok eltörlését törvénybe igtatták ugyan, ezen korlátok társadalmunkban azonban magasabbra emelkedtek mint valaha, mert az egyén igazi értéke másodrendű; fődolog, hogy foglalkozása, modora és külső megjelenése minél »úribb« legyen.

A lelki békét biztositó egyszerű megelégedés helyébeja hajszában kifáradt lélek boldogtalan elégedetlensége költözött. Á paraszt irigykedik a kabátos emberre; a kabátos ember egymásra. A paraszt azt hiszi, jobb az iparosnak, a kereskedőnek; s az iparos, a kéreskedő mind arról álmodik, hogy fiából diploihás »urat« neveljen.

Az »ur«-nak ne merészeld ajánlani, hogy fiát az ipari Vágy kereskedelmi pályára adja. Mennyire becsülik az ipari vagy kereskedői pályát* futatja az az általános mondás, amivel rossz gyermekeiket fenyegetni, ijesztgetni szokták: »ha nem tanulsz, inasnak adlak«. — Mintha az ipari vagy kereskedelmi foglalkozások lealacsonyítok lennének.

S igy természetes, hogy az olyan gyermek, akit az ipari vagy kereskedelmi foglalkozásokkal ijesztgettek, férfi korában sem fogja valami sokra becsülni azokat a foglalkozásokat.

Ha mindezek okát kutatjuk, azt látjuk, hogy ezek részben társadalmi és gazdasági

viszonyainkban, részben azonban iskoláinkban gyökeredznek. Nálunk általában azt tartják, hogy aki iparos vagy kereskedő akar lenni ] annak nem érdemes tanulni s az ilyen gyermekre a szülők bizony édes-kevesét költenek. A mire szüksége lesz, azt majd megtanulja a kaptafánál, a pudlinál. Vagy pedig azokat a gyermekeket adják ezekre a pályákra, kik nehéz felfogásuknál fogva iskolai tanulmányokra alkalmatlanok. S ebben a felfogásban a magyar ipar és kereskedelem szegényes volta, szellemi színvonalának szomorú képe tükröződik. Mennyire máskép gondolkodnak erről a nyugati kulturállamokban. Ott munka és munka között nincs különbség, ott a bőrkötény épp annyi tisztességet és tekintélyt biztosit, mint a kutyabőr. Ott nem restéinek a legelőkelőbb családok gyermekei sem az ipari vagy kereskedelmi pályára lépni, vagy ilyen vállalatokban a legélénkebben részt venni. Érettségit tett ifjak lesznek iparosokká, kereskedőkké, mert csak az olyan ember viheti előre e pályákon is, kinek intelligenciája, európai, jobban mondva az egész világot felölelő látóköre van. — Ezek az emberek nem akarnak »urak« lenni, de munkájuk révén uralják a világot. Ott van pl. Anglia; Amerika.

Általános gazdasági viszonyaink szegényes voltának egyik oka, hogy ifjaink a gyakorlati életpályáktól annyira idegenkednek. Bizonyos, hogy ezek fejlődésével, föllendülésével kicsinyes helyzetükből kiemelkednének, tekintélyük nőne, szellemi színvonaluk emelkednék s ekkor a társadalmi felfogás is megváltoznék:

Nálunk' a középiskola feladatai közé ezeket a szempontokat is'*fel kell venni. Igaz, hogy ez az iskolafajta nem áll a szakTÁRCA.

Egy fehér leányról.

Irta: Erdős Renée.

A szomszédszobában Veronka dudolgatott, miközben a szekrényét rakosgatta. Székely Bálint az öreg, meg a felesége Összenéztek, azzal a különös ijedt pillantással, mely egy idő 6{a látható volt a szemükben, valahányszor Veronka hangját a közelükben hallották.

Az a hang pedig örökösen zengett, csattogott, szinte földöntúli tisztasággal és örömmel. A két öregnek rosszul esett hallani, amint a zárt ajtón keresztül beszűrődött egy-egy foszlánya a halk, tagolt éneknek: >Nászi koszorúmat tiz részre osz- szátok, tiz nyoszolyó-lányom kezébe adjátok.«

— Minek hagyod már, hogy annyit énekeljen 1 fakadt ki az öreg asszony. Te szólj rá apjuk. Tőled fél, az én szavam neki semmi.

— Tiltsad inkább, hogy ne rakosgassa folyton a szekrényét. Rendben van az ! Hagyjon neki békét. Más dolga is akad. Mért nem megy a kertbe ? Vagy ki az erdőbe ? Nem mozog az a lány. Azért olyan fehér mint a viaszbábu.

— Én is olyan voltam — mondta az öregasszony elgondolkozva. Bottal ha kergettek, akkor se mentem ki a szabad napfényre. A zsaluk mögött szerettem csak lenni, a hűvös szobában. Télen a kandalló előtt egy nagy zsöllyében. A tüzet bámultam, mindenféle bolond dolgokra gondoltam.

Mig nem jöttél Bálintom. Akkor aztán jó volt minden.

— Az az ! — emlékezett az öreg ember. — Te is olyan voltál mint az alvajáró. Keveset szóltál, azt is lassan montad. Emberek közt olyan voltál, mint a szálló angyal. Mindég azt hittem, egyszer elrepülsz.

— Hát repültem is Bálint, — mondta az asszony — csakhogy tehozzád. Akkor aztán én is ember lettem.

— No, katonákat a hazának azért nem adtál. Csak egyet is ha adtál volnt. Sebaj papéknál, Jött később ez a leány. Kései virág, fehér, gyönge. Az isten tőlünk el ne kívánja.

— Dehogy kívánja. Egészséges az, mint a makk.

— No vére az nincs — jegyezte meg az" apa. Talán virággal táplálod. Húst enni még nem láttam.

— Én sem ettem, a mig te nem jöttél. Egy nap, két nap, itt lesz a vőlegény, majd kipirosodik akkor, csak várj.

A másik szobában elhallgatott a dal. Az öreg ember oda lépkedett az ajtóhoz és belesett a kulcslyukon.

— Ugyan Bálint, — fedte az asszony — mire való ez a strázsáskodás ?

De azért kiváncsi súgással kérdezte:

— Mit csinál ? mondjad már.

— Nem. csinál az semmit, — felelte szomorúan az öreg ember — ül a földön, néz a levegőbe. Hívjad be.

— Veronka! Veronka! — kiáltott az asz- szony.

És bejött a lány. Minden ami rajta volt: fehér volt A ruhája, a cipője, a harisnyája. De mindennél fehérebb volt arca, a finom, átlátszó, tizenhét esztendős arca.

— Mit rakosgatod mindég azt a szekrényt, — fedte az anyja — mire való az ?

— Isten tudja — súgta a leány. — Magam sem tudom miért. Hogy teljék az idő. Olyau hosz- szuk a napok.

— Aludjál, — mondta az apja — délután aludjál. Mi is alszunk.

— Én nem tudok apókám. Jó ha még éjszaka.

— Hát az istenverte zongora mire való ott a, sarokban ?

— Hát arra, hogy pihenjen, — nevetett a leány. — Anyus se játszott rajta soha,

— De én játszottam — hazudott az öreg asszony. Adott is volna az apám, ha nem játszom. Te is játszszál.

— Ha ti akarjátok, — mondta a leány és lehajtotta a fejét.

Az öreg ember erre nyomban a pártját fogta.

— Sohasa kényszeritsd. Ha nincs kedve, hát ne tegye. Tudod Veronka, csak ha kedved van.

A fehér leány nem szólt semmit. A másik kettő is hallgatott. A szobában olyan csönd volt, mintha ott se lettek volna.

— Az orvos ur mondta, — szólt kis idő múlva az ember — hogy tengerre vigyünk. A sós levegőre, az erős déli napra. Hát megyünk.