Tolnavármegye, 1903 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1903-03-01 / 9. szám
XIII» évfolyam. ______ 9. szám. Szegzárd, 1903. március 1. El őfizetési I Egész évre . Fél évre Negyed évre Egy szám ára _ . ___ I E lőfizetéseket és hirdetéseket a kiadó- ' ivatalon kívül elfogad Krammer Vilmos könyvkereskedése Szegzárdon. ár: 12 korona. 6 » 3 > 24 fillér. POLITIKAI ÉS VEGYES TARTALMÚ HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Szegzárdon, vár-utca 130. sz. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: Segédszerkesztő: Dr. LEOPOLD KORNÉL. SZÉKEL*? FERENCZ. Kéziratok vissza nem adatnak. A lap szellemi részét illető közlemények, valamint az előfizetések és a hirdetések is a szerkesztőséghez intézendők. Hirdetések mérsékeljen megállapít ct árszabály szerint számíttatlak. A tisztviselők fizetésrendezése. A kormány végre egy régi Ígéretét váltja be a tisztviselők fizetésének rendezésére vonatkozó törvényjavaslattal. Végre valahára kedvezőbb helyzetbe kerül tehát laz ország értelmiségének az a része, amely munkaerejét és tudását az állam szolgálatába bocsátotta s amely eddig alig kapta pieg az állásához mért jogos igények minimumát. I Az államoknak nélkülözhetetlen szerve Ja tisztviselő és minél fejlettebb az a hivatalnoki szervezet, a mely a polgárság és laz államhatalom közti érintkezést közvetíti; műinél biztositottabb az anyagi existenciája ■annak az osztálynak, amely a közhatalmat ■kezeli : annál könnyebben valósítható meg a népek javára irányuló minden állami cél; annál biztosabban haladhat az állam ideális törekvéseinek utjain, amelyeknek mindig a köz javának kell irányt adni. Azok a milliók tehát, amelyeket az állam a tisztviselők jóvöltáért áldoz;" uent vesztek el, nem képeznek improduktív kiadást. Hasznos beruházás az a jövőre, amely a nemzetnek fog kamatozni. A gazdasági élet hasznát látja a forgalom emelkedésében, mert tizennyolc millió nem tűnik el nyomtalanul akkora országban, mint Magyarország. De hasznát látják a kulturális élet s a nemzeti törekvések is, mert az a sok millió a haladás, a művelődés iránt fogékony s a nemzeti aspirációkért lelkesülő elemnek kezébe jutott. Sokan vannak, akik a tisztviselői szervezet fejlesztésében ma már egészségtelen tultengést látnak s tiltakoznak minden olyan újabb teher ellen, amely az állam szolgálatában állók nagy seregének számát szaporítaná. Azok, akik ennek a nézetnek a ! hívei, a legerélyesebb sürgetői voltak a fizetés rendezésnek, mert a közszolgálatot nem extensive, a tisztviselők számának szaporításával, hanem intensive, a munkaerő teljesebb és a célnak megíelelőbb kihasználásával óhajtják fejleszteni; ennek eszköze a pedig a munka olyatén való jutalmazása, hogy lehetővé váljon a legjobb elemeknek államszolgálatba való bevonása. Valljuk meg, hogy abban a sokat hangoztatott vádban, mely a tultengést emlegeti, van sok igazság, különösen Magyarországon. A központosítás mindenütt kifejlesztette a bürokratizmust, amely rengeteg munkaerőt^ emészt vés von el, eredetj rendeltetésétől. Magyarországon csodálatosképen ezt az irányzatot túlhajtották és alig fogunk tőle évtizedeken keresztül megszabadulni. Az írásbeliség s a hivatalok túlterhelése még az egyszerűsítéssel is szaporodik. Az élet azonban annyira rohamosan halad s az állammal szemben támasztott követelések annyira szaporodnak, hogy még a munkaerők legteljesebb kihasználása esetén sem lehet az extensiv fejlesztést immár befejezettnek tekinteni. Egyik oka a folytonosan előtérbe toluló tisztviselő kérdésnek az, hogy nálunk irtóznak és félnek a radikális reformoktól. Egy akut kérdést pedig foltozással megoldani alig lehet. Érdekes példát szolgáltat erre a mostani fizetésrendezés is, amely még időlegesen sem tekinthető alapos reformnak. A jogállam egyik sarkalatos axiómája, hogy mindenkinek egyforma mértékkel mérjenek s a méltányosság az egész vonalon érvényesüljön. Ez az érdeke az államnak is, amely, ha az elégületlenséget, vagy a jogosulatlan reményeket folyton táplálja, a saját nyugodt fejlődését zavarja meg. Az állami tisztviselők vágyaikat elérték. A rendezés áldásaiban nem minden szolgálati ág részesül egyformán, de elvégre emberi mű sohasem tökéletes és talán mindenki a saját munkájának értékét tudja legkevésbé megbecsülni és a díjazást nem V végzett' munkához, hanem sokszor túlhajtott és jogosulatlan igényeihez méri. Van azonban egy nagy és tekintélyes osztály, amelyre a rendezés alkalmával ügyet sem vetettek, mintha nem is a közszolgálatnak áldoznák életüket. Ezek a vármegyei tisztviselők. Az állam, mikor a reformról volt szó, megfeledkezett a vármegyék tisztviselőiről, pedig ezek is az állam végrehajtó közegei s TÁRCA. Tavaszfuvallat. Pihegő, kósza tavaszfuvallat Csapongva száll az éjszakán keresztül. Nyomába’ lopva a lelkemen által Valami rezdül. • . Odakünn áléit, panaszos bugással A kikelet lüktet fel már titokban. Hamvadó láng a szivem közepén Újra kilobban ... Valami vágy imbolyog át a légen, Életre kelti a megdermedt fákat; Valami hív, hogy szálljak messzi el, De szárnyam fáradt... Lys-Noir. Három csók. Irta: j. H. Rosny. (Francziából.) Az én lelkivilágomat kora ifjúságomtól késő vénségemig egyetlen igaz szerelem töltötte be, — kezdé elbeszélését az öreg Louis Contade. — ! Jóllehet e szerelmet bennem három nő keltette, de e három nő külső és lekli hasonlatossaguknal fogva egybeolvadt emlékezetemben, ugyannyira, hogy három nemzedéken át: nagyanyában, anyában és unokában egy és ugyanazon nőt véltem szeretni. Volt ezenkívül, volt bizony számtalan regényes kalandom, de szerelemnek a szó nemesebb értelmében csak ezt az egyet nevezhetem. A nagyanyával 1849-ben ismerkedtem meg. 0 tizennyolc éves volt, én tizenkilenc múltam. Olyannak látom még most is, mint a milyen találkozásunkkor volt: hamvasbőrü, viruló szőke leány, fürge, mint a hegyi patak, a szeme olyan sötéten kéklő, hogy árnyalatát bajosan tudta volna megállapítani első látásakor, annál bajosabban, mert a fénye változóbb volt a lidércfénynél; forró piros ajka szenvedélyes természetre vallott, de a körülötte játszó mosolya ártatlan volt és bájos. Szeszélyes árnyalatokban változott e mosoly, bu- jósdit játszott, mint a tavaszi napsugár, mely vagy egy aranyos felhőbe burkolódzik, vagy kacéran egy fehér ködfátyolba rejti el arcát. Már első találkozásunkkor éreztem, hogy a jósors hozott vele össze. ő sem titkolta vonzalmát. Egy nagy francia park volt tanúja bohó ifjú ábrándozásunknak, melynek czikornyás merevséggel megnyirt bokrai között napestig elüldögéltünk. Mindketten félénkek voltunk, vallomásunk hosszú kézszoritásokból állott, egyedüli bűnöm : a ruha szegélyének titkos érintése volt. Három hónapig tartott e tündérálom, mig végre egy reggel, amidőn az őszi szél már lekorbácsolta a fáról a dermedt leveleket, amelyek tétován, céltalanul szállingóztak alá a ködös fasor közé, dúlt arccal futott felém Noélle. Szeme ki volt sirva, ajka remegett, s amint közelembe ért, zokogva rejté el az arcát. — Mi baja? Mi történt? — kérdeztem tőle ijedten és egy közeli fenyőcsoport mögé vontam őt. — Elutazunk, még ma este — rebegte fuldokló hangon. — atyám rossz híreket kapott és engem férjhez akar adni. Megsemmisülve néztem magam elé, háborgott a lelkem e méltatlanságtól, de az ifjúság: erélytelenség, sirni látván Noéllét, lassan- lassan az én könyeim is megeredtek. Ha érettebbek vagyunk, vagy ha ama kor erkölcsi nevelésével ellentétben az atya akaratát nem tekintjük annyira szentnek, talán eszünkbe jut tiltakozni, ellenszegülni, de ilyen istentelenségre akkor még csak gondolni sem mertünk. Amilyen mély, épp oly tehetetlen volt fájdalmunk. Szivünkben a lehetetlenség gyötrő tudata, szemünkbén keseiü könnyek. Egymás kezét szorongatva sirtunk némán, — sokáig. A távolból egy hang kiáltotta Noélíének nevét. Összerezzentünk. Ekkor egy hirtelen elhatározással nyakam köré fonta karját, magához vont és hosszan, fájdalmas lemondással, ártatlan melegséggel csókolt meg először — s utoljára. * Nem láttuk többé egymást. Férje, ki követ Lapunk xusti szánia IS oldalra, forjed. \
