Tolnavármegye, 1903 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1903-04-19 / 16. szám
XIII. évfolyam. 16. szám. Szegzárd, 1903. április 19. TOLNAVÁRMEGYE Előfizetési ár: [Egész évre ... 12 korona. Fél évre ... 6 » Negyed évre . . 3 > I Egy szám ára . . 24 fillér. ■ Előfizetéseket és hirdetéseket a kiadó- ivatalon kiYÜl elfogad Krammer Vilmos könyvkereskedése Szegzárdon. POLITIKAI ÉS VEGYES'TARTALMÚ HETILAP. Megjelenik minden vasárnap Szerkesztőség és kiadóhivatal: Szegzárdon, vár-utca 130. sz. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: Dr. LEOPOLD KORNÉL. Segédszerkesztő: SZÉKELY FERENCS. Kéziratok vissza nem adatnak. A lap szellemi részét illető ^közlemények, valamint az előfizetések és a hirdetések is a szerkesztőséghez intézendők. Hirdetések mérsékelten megállapított árszabály szerint számíttat aak. I A „Tolnamegyei tüdőbeteg sana- I . tórium“ kérdéséhez. A »Tolnavármegye« f. évi április 5 iki száma €gy igen örvendetes mozgalomról ad hirt: Dr. I Kapp zombai kartárs ur kezdeményezésére gyűjtés indult meg egy vármegyénkben felállítandó tüdő- beteg-sanatorium javára, e czélra már több száz korona együtt is van, sőt immár maga a vármegye vette kezébe az ügyet! A jelzett hir az ügy jelentőségének méltatását »feleslegesnek* mondja ugyan, de mégis azt hiszem, nem árt erről behatóbban beszélni, mert meglehetős sok itt a megszívlelni való. Felteszem az érdeklődő körökről, hogy komoly szándékkal vették kezökbe a nemeslelkü mozgalom zászlaját, nem pedig csak egy szép »mozgalominditás* könnyen kimúló dicsősége hevitette fel ‘őket; hiszen az első pár száz koronát | nem nehéz összehozni, de a többi sok ezer, a melyre pedig feltétlenül szükség van, mikor lesz együtt ? Remélem, nem a szerény kezdőtőke kamatos kamatainak spontán hízásától várják azt, mert akkor bizony könnyen megeshetik, hogy majd akkor lesz belőle valami, midőn már nem lesz rá I szükség, mert a tudomány megtalálta a sokat ke- [ resett biztos gyógyszerét e bajnak. Né tessék azt I mondani, hogy »Kezdetnek ez is elég és egyszerre I nem lehet az egészet kívánni,« én is tudom ezt I és belátom. De fontolóra lett-e véve, mennyi pénz kellene a szép eszme megvalósításához ? Garay- I szobrunk (gondolom) csak tizenötezer forintba ke- I rült és mégis hány évtizedig vajúdott a dolog ? I Pedig Garay az egész országé volt s az egész I ország érdeklődésére számíthatott. Fog-e erre számíthatni a »Tolnamegyei sanatorium* ügye ? Alig hiszem. És elég-e a megvalósításhoz a vármegye áldozatkészsége? Bár elég lenne, de nem merem remélni! Magyarországon eddig mindössze egyetlen egy ilyen sanatorium-áll fenn: a budapesti, illetőleg budakeszi »Erzsébet-sanatorium.« Óriási erőteszitéssel, a legszélesebb mederben folyó" és a legmagasabb köröket is nálunk szokatlan áldozatkészségre indított gyűjtésekkel összehoztak pár év alatt körülbelül egy millió koronát, Budapest székesfőváros ingyen engedett át negyvén hold gyönyörű erdőt, hogy a »szegény* tüdőbetegeknek legyen egy otthonuk és a nóta vége az, hogy van egy sanatorium, amelyben száz — csupán száz — vagyonosabb tüdőbeteg nyer ápolást, mert bizony öt koronát naponkint és hónapokon keresztül a szegény beteg fizetni nem képes. És miért? Miért szorultak ki belőle a szegények a jobbmóduak javára ? Mert kevés volt a pénz, kevés az egy millió korona; a pénzt elnyelte az erdő planiro- zása, rendezése és az építkezés, a fenntartásra pedig ném maradt semmi, elannyira, hógy a szép intézet jő sokáig folytonos anyagi válsággal küz- ködott és egy időben már fennállása is veszélyeztetve volt. Hallom az ellenvetést, hogy »nekünk nem kell olyan diszes épület, nem is kell olyan nagy sanatorium, meg nálunk olcsóbb az építkezés stb.* Ez mind igaz,lehet, de csak részben. Ami az épület diszességét illeti, az tényleg mellőzhető luxus, de a modern kÖvetelményeknek- mégis meg kell felelnie, külömben nem oldhatja meg feladatát, melyet a tudomány jelen állása ró reá; nagysága is lehetne szerényebb, bár azt hiszem, megyénkben hamar találunk száz olyan szegény beteget, akit baja oda utalna és nem kellene félni, hogy bármikor üresen marad; ami azomban az olcsóságot illeti, ha van is külömbség az árak és napszámokban a fővároshoz képest, azért egy megfelelő épület és annak berendezése itt is igen jelentékeny összeget követelne. Példa kedvéért csak a szegzárdi »Ferencz közkórházra« utalok, melynek minden (viszonyainkhoz mért) tökéletessége mellett »felesleges luxust* nem lehet szemére vetni s a melynek legutóbbi 1895-iki kibővítése egymaga mégis több, mint százezer forintba került. Ha tehát pl. csak ötven betegre építenének is egy sanatoriumot, ami valóban már a legszerényebb dimenzió volna egy önállóan létesítendő gyógyintézetnél és a telket ingyen bocsátanák is a szent ügy rendelkezésére, s ha felteszem is, hogy az építkezés és berendezés körül sikerülne a képzelhető legnagyobb takarékosságot érvényesíteni s ezen az alapon egy ágy után csak ezer forintot számitok — ami szinte elérhetetlen, tekintve, hogy a modern közkórházaknál átlag egy ágyra jóval nagyobb összegek esnek — úgy: még mindig legalább ötvenezer forintra lenne szükség az eszme megvalósitására, ami az eddig rendelkezésre álló pár száz koronától bizony nagyon távol esik 1 Ezen összeget belátható időn belül, közadakozás utján, a vármegyében felteremteni vajmi merész gondolatnak tartom. És azt sem merem remélni, hogy ez adózás utján is felteremthető legyen, miután mindenféle kulturális és közhasznú intézmények czéljára az utóbbi évtizedben — úgy tudom — már nagyon jelentékeny adók lettek a vármegyében kiróva. De ha mégis volna ily módon a pénz a felépítésre, még mindig hiányzanék a fen• tartási'ttlap'-és----szegény betegek ingyenes sanato riumáról lévén szó — legjobb esetben azon sorsra jutna az intézet, mint a San-Marco hercegné szül. Nákó Milova grófnő nagylelkűségéből Ó-Budán két év előtt felépített »Irgalom Háza,* mely (gyó- gyithatlan betegek elhelyezésére szánva s mint ilyen elsó' és egyetlen az országban) fenntartási alap hiányában és csupán némi kevés fővárosi subveventióban részesülve, jóformán állandóan üresen áll. Mindezt tudva, az »ingyenes* ápolást szinte kivihetetlennek tekintem ! Ha azomban a szokásos kórházi dijak mellett vétetnének fel a betegek, TÁRCA. A lopärdi Mnyafelügyelö. — A »TOLN AVÁRME G YE« eredeti tárczája. — Irta: KÁLMÁN DEZSŐI Hol történt, hol nem történt, de az bizoyos, hogy megtörtént. Nem mondom meg a városka . nevét, mert akkor bizonyosan lenne nekem ne mulass. Veszek hát fel kölcsön nevet, s nevezem a városkát »Lopárd«-nak. Teszem ezt annyival inkább is, mert lakosai olyanok voltak, hogy a mit a két szemük meglátott, azt a két kezük nem hagyta ott. Éppen azért történt, hogy a vármegye lajstromában az E. betű alatt voltak bejegyezve, ilyen formán: »Enyveskezüek*. A város évi számadásai pedig rendesen igy szoktak végződni: Jöttünk, mentünk száz forint, Ettünk, ittunk száz forint. Haza jöttünk, lefeküdtünk Az ágy alá keveredtünk, Senkire ez nem káros Mindent fizet a város. . . . Hát egyszer egy lopárdi kecskepásztor egy só-aknára talált. Az aknából lett aztán állami só1 bánya. Mária Therézia királynő meg akarván jutalmazni a lopárdiakat: a sóbányából egy bizonyos részt minden jövedelmével együtt oda ajándékozott nekik azon kiváltsággal, hogy saját maguk választhatnak bányafelügyelőt saját kebelükből, felekezet és rang külömbség nélkül. Ennek a megoldása nem volt valami nehéz dolog: lévén a lopár- diák valamennyien görög keleti vallásuak; a mi pedig a rangot illeti, ott sem volt semmi baj, mert a bányafelügyelőséget kivéve, mindennemű városi hivatal mindenkire házszám szerint következett, éppen úgy, mint Katymáron a bíróság. A múlt század közepe táján történt, hogy a mikor meghalt a bányafelügyelő : semmiképpen sem tudtak megegyezni a lopárdiak, hogy ki legyen az utódja. Végre a bölcs tanács abban állapodott meg, hogy kiállítanak a város végére egy szamarat, aztán minden ember visz magával egy kosár krumplit, s abból kell dobálni a szamárra. — A ki beletalál a szamár fülébe, az lesz bányafelügyelő. Eljött a nevezetes nap. Ott volt a város végén kikötve a szamár. A választók is megjöttek mind a krumpli-kosarakkal. Azonban a lopárdiak tudván azt, hogy a ki sokat iszik, az rendesen kettőt lát; előre is jól becihelődtek, úgy gondolkodván, hogy látnak majd két szamarat, aztán meg minden dobás kettőt számit s igy a dupla dobásokból majd csak bele trafál valaki, valamelyik szamár fülébe. Azonban ő Kigyeimék még ott kint is sokat találván bevenni a jóból: nem csak két szamarat láttak, hanem igen sokat, valamint hogy minden egyes krumpli is sok krumplinak látszott előttük. így aztán az lett a vége, hogy a sok képzelt szamár közül azt a valóságos egyet, holtra dobálták. Most aztán azt határozta el a bölcs tanács, hogy az legyen a bányafelügyelő, a ki a legnagyobb keresztet elbírja vinni a vállán. Megbízták hát a város ácsmesterét, hogy csináljon néhány keresztet — jó nagyokat — tölgyfából. Megtörtént. Megkezdődött a nemes verseny. Vitték, cipelték a kereszteket, egyik eddig, a másik addig, de a kitűzött célpontot egyik sem bírta elérni. — Már megint nem lesz bányafelügyelőnk — mondja a törvény biró, — mit csináljunk biró uraimék ? Aztán elkezdették kevergetni a bölcs megoldás tudományát- a kancsó fenekén. A mint igy kevergették az igazságot, hát egyszer csak jön egy ember nagy zihálva. Ez az ember pedig volt a Csalafinta Jóska a kecskepásztor. A vállain hozza a feleségét, a ki az egyik kezével ugyancsak ci- bálta, tépázta az urának az üstökét. A másikkal pedig női kézi munkát hímzett a boldog férj izzadó ábrázatára. — Bírák, Uraimék! — szólt lelkendezve a Csalafinta Jóska — ennél nagyobb köröszt már nem fehet a világon. Bírák, uraimék egyet bólintottak, s aztán egyhangúlag megválasztották a Jóskát bányafelügyelőnek.
