Tolnavármegye, 1902 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1902-09-07 / 36. szám
XII. évfolyam. 36. szám. Szegzárd, 1902. szeptember 7. Előfizetési ár: Egész évre . . . 12 korona. Fél évre . . . 6 » Negyed évre . . 3 » Egy szám ára . . 24 fillér. Előfizetéseket és hirdetéseket a kiadóivatalon kívül elfogad Krammer Vilmos könyvkereskedése Szegzárdon. POLITIKAI ÉS VEGYES TARTALMÚ HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Szerkesztőség és kiadóhivatal«- Szegzárdon, vár-utca 130. sz. Felelős szerkesztő és laptulajdonos •/ Segédszerkesztő : Dr. LEOPOLD KŐÉNÉL. SZÉKELY FEEENCZ. Kéziratok vissza nem adatnak. A lap szellemi részét illető köz lemények, valamint az eiőfize tések és a hirdetések is a szerkesztőséghez intézenr ő (. Hirdetések mérsékeljen megállapító árszabály szerint számíttatnak. Iparosaink. (ifj. 1. 1.) — Ünnepre gyülekeznek ma Szegzárd iparosai, hogy tisztes testületük zászlaját, összetartásuknak és hűségüknek e jelképét megszenteljék, örökségül hagyván azt mindazoknak, kik ez ősi városban valaha pőrölylyel, gyaluval, vésővel keresik kenyerüket. Ez ünnepség kicsiny, de értékes keret ahhoz, hogy szemlét tartsunk pusztuló kisiparunk romjai felett. Igyekezni fogunk rámutatni a még megmenthető részekre, valamint ama könyörtelen hasadásokra is, melyek közeli összeomlást jelentenek. Tagadhatatlan, hogy nálunk — hol még alig teng-leng valamelyes gyáripar — a proletáriátus keletkezésének kérdése sehol oly világos vonalakban nem tanulmányozható, mint kisiparosaink szemmel látható pusztulásában, Németországba és Amerikába való tömeges kivándorlásában. Annak az idegen, mindent lesodró jéghullámnak, melyet kapitalizmusnak neveznek, hatalmas verése ép ezen a ponton a legmérgesebb. — A céhrendszer merev formalizmusából a XVIII. század végén kiszabadult iparos-osztály az angol ipari forradalom által, mely a kézi ügyességet és egyéni tevékenységet a holt acélgépek finom len- düléseivel pótolta, Európa-szerte pusztulásnak indult. Az egyes kézben halmozódó nagy tőke gépeket vásárolt, óriási üzemeket rendezett be s azokban immár nem szabad mesteremberek dolgoztak, hanem a munkaadótól függő bérmunkások. Angliából kezdődőleg ez a folyamat végigvonult az egész civilizált világon s ma már Chicagóban csakúgy pusztülóban a kisipar, mint Budapesten és a magyar vidéken. A kisipar pusztulásával szemközt kétféle álláspontot foglaltak el a törvényhozó-testületek. Vagy igyekeztek a pusztulásnak gátat vetni és törvényes intézkedések, szubvenciók, megfelelő adó- és vámpolitika utján azon voltak, hogy kisiparosaik válságát megszüntessék, vagy legalább is enyhitsék. E téren siker feltűnően kevés mutatkozott, a mi első sorban annak tulajdonítható, hogy a segélyakciót ritka helyen végezték őszinte reménységgel és erélyes kézzel. Az államok másik csoportja — köztük, mint Hegedűs miniszter őszintén megvallotta, Magyarország is — ölbe tett kézzel — nézte, dumdefluatamnis. E köröknek szent dogmájuk az immár klasszikus »Verelendungstheorie«, hogy a nagy tőke felszívja a kicsinyt s hogy a kapitalizmus természetében gyökeredző e törvénynyel szemben legfeljebb meddő kísérletezésre lehet kilátás. E pontnál konstatálni kívánjuk, hogy parlamentünk igen mérsékelt energiával és harckészséggel gyakorolta ellenőrző feladatát pusztuló kisiparunk megmentése érdekében. Angliában már az 1884-ben behozott általános szavazati jog előtt is nobile offi- ciuma volt úgy az uralkodó, mint az ellenzéki pártnak, hogy az egyáltalán nem, vagy csak aránytalanul kevéssé képviselt, de annál többet termelő és küzködő kisiparos-osztály sebeit bekötözgesse. Nálunk azonban immár számolni kell azzal, hogy itt nem részletezhető számos körülmény kegyetlen összejátszása folytán a kisiparos-osztály nagy részben önsegítésre leszen utalva. Vannak Európában itt-ott iparágak, főleg a textil körében, melyek az egyéni kisipari termelés bevehetetlen erősségei, szemben az olcsón termelő nagytőke ostromával. Lyon selyemszövői, a Jura- Bund órásai és egyes szás-z vidékek takácsai még keményen állják a sarat külön műhelyeikben. E külön műhelyek előnyei és hátrányai egyaránt szembeszökők. A termelés családiasabb, a viszony művezető és alkalmazott közt sohsem válik oly rideggé, mint a gyárban, hol a munkás (a »fehér rabszolga«) a szó szoros értelmében áru- czikk gyanánt adja el erejét, viszont áll az is, hogy munkásvédelmi szempontból a nagy üzemek könnyebben ellenőrizhetők és hogy bizonyos üzemekben, hol az egyéni kezdeményezésnek, ötletnek, kézügyességnek alig van valami'része, lehetetlennek látszik a gyáripar formáját teljesen elkerülni, Ám ez még nem jelenti a teljes le- lemondást és semmiféle elméleti jövendölés, sem az eddigi egyoldalú tapasztalatok nem elégségesek ahhoz, hogy erős ellentállás nélkül egyszerűen odadobjuk egy katastro- phális folyamatnak a kisipar minden kiváló, értékes, sőt nélkülözhetetlen sajátosságát. A kisipar kellő ellenőrzés és másrészt intelligencia és jóindulat mellett az industri- ális termelésnek eddig ismert leghumánusabb és legnemesebb formája. Keretében nem minden áron sokat, termelni a főcél, hanem egyszerűen a tisztességes megélhetés. A mester együtt dolgozik legényeivel, segédeivel s körülbelül az az állandósított T A RC A. Trencsén-Teplicen. Az árnyas park kanyargó utján, A merre csak ellát a szem, Élet pezseg, víg lárma hallik, Sétálnak százan, ezeren. Mint forgatag egy kis levélkét, Visz minket is az áradat, És elveszünk bent, a tömegben, Kis családommal perc alatt. Megyünk, merre visznek, sodornak, De egyszer csak felrezzenünk, Csodálkozva nézünk egymásra, Idegen világ ez nekünk! Ismerős arc nem integet ránk, A szó fülünkben összefoly. Beszélnek tán itt minden nyelven, Csakhogy magyar szó nincs — sehol! Szorongva állunk, tétovázva, Megsimulnak a gyermekek, Egy fapadkán összebúvunk, mint Bús madarak a lomb megett. Szavunk megállt, hangunk se rezdül, Csak nézünk szőtlan, mereven, Fürkésszük a járó-kelőket, De minden szavuk — idegen! Van itt lengyel, rác, morva, német, S más, tótul töri a — csehet. Ki komoran, szótlanul lépdel, Ráfogjuk, hogy magyar lehet! Várjuk, lessük, figyeljük őket . . . De egyszer csak ének rivall, Édes magyar szót hord a szellő, Gyermekek ajkán cseng a dal. S bűvös álom, csodás igézet, Szállja meg a tömeg szivét: »A gyermektelep — Budapestről!« Suttogják, hordják szerteszét. Futnak, sietnek mindenünnen, S e kis nemzeti hadsereg, Nem is sejti csengő dalával. Százak szivét dobbantja meg.' Ez a csepp vér hazánk szivéből, Elárasztja ezrek szivét,] Láng, hő belől már minden lélek, De még elfojtja ihletét. Meri cseng a dal, a drága »himnusz«, Még zúg a »rendületlenül«, S a lélek issza halk gyönyörrel, Az édes hangon elmerül . . . De mikor vége, mint az orkán, Kitör a taps s a bérc a hegy, Ezer »éljent« menny dörög vissza, Magyar szót zúg a rengeteg . . . Kit álszemérme vitt reája, Snem a szükség, csak kényelem, — Édes magyar szó cseng az ajkán,, így cseveg már édesdeden. S én ámulok, könny gyűl szemembe, Elgondolkodva tapsolok: Én Istenem, hogyha akarnánk, Mennyin lennénk itt — magyarok! BODNÁR ISTVÁN.
