Tolnavármegye, 1902 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1902-11-16 / 46. szám
TOLNAVÁRMEGYE POLITIKAI ÉS VEGYES TARTALMÚ HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Szegzárdon, vár-utca 130. sz. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: Segédszerkesztő : Dr. LEOPOLD KORNÉL. SZÉKELY FERENCZ. »Jul, e^ólyalíi. > 46. szám. Szegzárd, 1902. november 16. Kéziratok vissza nem adatnak. A lap szellemi részét illető közlemények, valamint az előfize-| tések és a hirdetések is a szer* kesztőséghez intézendőt. Hirdetések mérsékeljen megállapító' árszabály szerint számíttatnak. Előfizetési I Egész évre . Fél évre Negyed évre Egy szám ára ar: 12 korona, fi > 3 > 24 fillér. | Előfizetéseket és hirdetéseket a kiadó- hivatalon kívül elfogad Krammer Vilmos könyvkereskedése Szegzárdon. A falu jegyzője. A közel múltban a tisztviselők és hivatalnokok minden osztályából panaszos hasgok hallatszottak, a melyek mind a tisztességes, álláshoz mért existencia biztosítását, a végzett munkához méltó fizetést sürgettek, kértek, követeltek. Az állami tisztviselők országos mozgalmának nem sokára positiv eredménye lesz; megrendezik a fizetésűket — és ha ez a rendezés nem is lesz olyan mérvű, a milyenről sokan álmodoznak, legalább elismerése egy nagy és művelt osztály jogos igényeinek. De evvel még nem ért véget a tisztviselők mozgalma, mert az állam csak a szoros értelemben vett állami tisztviselőkről tartja kötelességének gondoskodni, az ön: kormányzati és különösen a községi tisztviselőket csak akkor tekinti állami functio- náriusoknak, mikor terheiket, kötelezettségeiket szaporítja; a róluk való gondoskodást azonban a vármegyékre „és a községekre bizza. Pedig a közigazgatás az állami feladatok legfontosabb részét képezi és az állam rendjének keretét tartja fenn. Rendezett állam első feladata jó közigazgatást teremteni s ennek keretébe illeszkedhetik azután csak bele az igazságügyi, közgazdasági, katonai, közoktatási tevékenység egész sorozata. A legfontosabb a legszélső perifériák megerősítése, az állami akarat legközvetlenebb végrehajtó közegeinek munkája, mert hiába jut kifejezésre a legüdvösebb törekvés a modern törvényekben és rendeletekben, ha azokat a néppel közvetlenül érintkező közegek a köztudatba átvinni nem képesek. A néphez legközelebb álló tisztviselőknek a munkája az állami életben a legfontosabb és egyedül közvetlen hatású. Jól tudják, elismerik fent és alant, hogy a falusi jegyző ténykedése nagy horderővel bir; tudják, hogy a jegyző kezeibe fut össze a közigazgatás minden szála, helyzetének javításával azonban kevesen törődnek. A községi és körjegyzők országos központi egyesülete szerény kérelmek és óhajtások alakjában sürgeti a reformot, de az a tiszteletreméltó egylet, a mely kerülve minden reklámot, feltűnést, bizva igazaiban évről-évre tanácskozik afc ország fővárosában, még eddig nem sok pozitív eredményt tudott elérni. Az erkölcsi eredmény: a jegyzői kar közös érdekeinek szolgálata, az egygyé tartozás érzetének megteremtése talán a közel jövőben a gyakorlati életben is meghozza a maga gyümölcseit. Ennek az egyletnek egyik legtiszteletreméltóbb tulajdonsága az, hogy nem tolja előtérbe az anyagi érdekeket, hanem a gondjaira bízott nép anyagi és erkölcsi jóléte s a közigazgatás javítása érdekében tevékeny. Reformokat, intézményeket sürget, a melyek arra vannak hivatva, hogy előbbre vigyék, fejleszszék a községi köz- igazgatást és lehetővé tegyék a jegyzőnek a nép érdekében való intenzivebb tevékenységét. Pedig igazuk volna a jegyzőknek akkor is, ha elsősorban a leghangosabban javadalmazásuk rendezését sürgetnék. Igaz, hogy a községi és körjegyzők tekintélyes hányada elég tisztes, sokszor bőséges jövedelmet élvez, különösen vagyonosabb vidékeken, de jövedelmüknek legnagyobb része nem a fizetésből, hanem a «mellékesből» kerül ki, a melyre a jegyző, ha tisztességesen meg akar élni, feltétlenül rá van utalva. — Ennek a mellékes foglalkozásnak pedig mindig a közügy adja meg az árát. A községi tisztviselő úgy is alig győzi a dolgát, a magán ügyet azonban feltétlenül el kell látni, mert majdnem az a megélhetés alapja. Ezek a magánügyek befolyásolhatják a függetlenséget, a pártatlanságot s a jegyzői irodát sok esetben ügyvédi kancelláriává teszik. A jegyzők maguk érzik ezt legjobban s legalább fele szívesen lemondana minden magánügyködésről tiszteszéges fizetésért. Vége szakadna evvel egy régi panasznak is, amelyet az ügyvédek örökké hangoztatnak s a jegyző tevékenysége és minden, ideje a közé maradna. Azokat a mizériákat, amelyek a mi ósdi közigazgatásunkat jellemzik, amelyek az írásbeliség tultengését kisérik, a jegyzők ismerik legjobban; a bajokon sokszor segíthetnének is, ha időt engedne nekik az adószedés. Mert a jegyző idejének legnagyobb részét lefoglalja az adószedés, kivetés, naplózás, főkönyvelés, adószállitás és az ezekkel összefüggő százféle teendő. Sehol a TÁRCA. Memento. Hervadt, fakó illatjavesztett Szegény rózsáim őrzöd-e, — Mig rád borul a tél köde, Mig hordod a mártír keresztet? Halálos sápadtságuk szürke foltját, Mig virulásuk álmát siratod: Mondd, lassan hulló könnyeid nem oltják Hosszú tűrésben izzó bánatod? Gyűrött, kopott szirmuk fölébe A mi tavasz-emlék tapadt: — Az est az akácfák alatt, — Szivedben, mondd, sebet még tép-e? Átkozod é, — mik könny-barázdát ásnak — Emlékeink, s mely üdvünk tépte szét: Az őszt? Vagy áldod e nagy hervadásnak Egész zsibbasztó, bús költészetét? KÉTLY ENDRE. Kegyetlen boszú. Irta: Jean Reibrach. (Franciából.) Ma pompás jó kedvben fogyasztotta el a vén Marchand a reggelijét, mert megnyerte á pőrét és ez kétszeres öröm volt neki. Elsőbben, mert megnyerte és aztán, mert ez nagyon nagy csapás volt a szomszédnak, aki elvesztette. A két szomszéd, mind a kettő agglegény és nyugalomba vonult kereskedő volt, nagy ideig a legnagyobb egyetértésben élt egymással. Az egyik kalapos volt, a másik szatócs és felváltva csudálták az egymás apró szédelgéseit. Teljes tétlenségökben sokszor nagyon szomorú órákat töltöttek igy kettesben. És Lonvois, a kalapos, már-már annyira volt, hogy megbetegedjék unalmában, amikor kezdetűket vették köztük az apró súrlódások, amelyek felrázták őket lethargiájukból. A helyzet nemsokára annyira rosszabbodott, hogy a bíróság elé vitték panaszukat. Meg volt a per s a szatócs nyerte meg. Az alatt, mig Marchand a kezét dörzsölte jókedvében és még a cseléddel is tréfált, ez nekibátorodva, hogy ilyen jókedvű a gazdája, szólt; — Látta már az ur ? — Mit? — A kertben egy ember lóg az akasztófán. Marchand nem ijedt meg, mert látta, mint fojtja el a leány a nevetést; de bement a szobájába, mely a kertre nyilt és kinézett az ablakon. Valóban a szomszéd kertjében s nem az övében, akasztófa állott és ezen az akasztófán egy ember lógott. De a mi csodálkozásba ejtette, aztán meg dühössé tette, a tény volt, hogy az akasztófán lógó embernek a kalapja, a nadrágja, ruhája szakasztott olyan, mint az övé. Szent igaz volt, hogy az nem lehetettt pusztán véletlen. Ez Lonvois szomszédnak valami rossz tréfája. A fickó felakasztotta a szatócsot in effigie. Az akasztófa oly magas volt, hogy mindenki láthatta. Látták az utcáról, a rétről, minden szomszédházból. Tévedésről szó sem lehetett, az az alak Marchand volt. Mindenki megismerte az első pillantásra. Marchand panaszra ment a rendőrséghez. Ez azt felelte, hogy az ilyesmi nem tartózik rá, az a bíróságnak a dolga, oda menjen hát a panaszával. Marchand perelt s a bíróság végzett. Semmi törvényellenes dolgot sem láttak abban, ha valakinek bábukat tetszik felakasztani a kert
