Tolnavármegye, 1902 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1902-07-27 / 30. szám
XII. évfolyam. 30. s2ám. Szegzárd, 1902. julius 27. Előfizetési ár : | Egész évre . . . 12 korona. |j Fél évre ! I • ! fi » Negyed évre . . 3 > S Egy szám ára . . 24 fillér. | Előfizetéseket és hirdetéseket a kiadó- ivatalon kívül elfogad Kram mer Vil- mos könyvkereskedése Szefárd on. POLITIKAI ÉS VEGYES TARTALMÚ HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Szegzárdon, vár-utca 130. sz. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: Dr. LEOPOLD KŐÉNÉL. Segédszerkesztő: SZÉKELY FERENCZ. Kéziratok vissza nem adatnak. A lap szellemi részét illető közlemények, valamint az előfizetések és a hirdetések is a szerkesztőséghez intézendő. Hirdetések mérsékeljen megállapít ot árszabály szerint számíttatnak. A földmiveló munkásokért. Az aratás, melyet a kedvezőtlen időjárás az idén szokatlanul kései időre szorított, jobbára befejeződött már. A mit fagy, jég, rovar és sok más veszedelme a termésnek épen hagyott, kepékben betakarításra vár. És ha megnyugvással gondolunk arra, hogy a természet pusztító elemei az ország nagy részén megkímélték a gazdát, tiem csekély örömünk telik abban, hogy elmaradtak azok a felhők is, melyek néhány esztendeje egyre veszedelmesebben tornyosultak népünk gyülölségéből, elégületlen- ségéből. Az aratás országszerte a legnagyobb nyugalommal, a legcsekélyebb zavargás nélkül folyt le. Ha része van is •ebben a kedvezőbb termésre való kilátásnak és az aratási szerződések méltányosabb megállapításának, főoka kétségtelenül népünk régi értelmességében, józanságában Arán. — Azonban a nyugalom nem jelenti a megelégedettséget, nem a munkásnép helyzetének rendezett voltát.' Éppen a legutóbbi évek munkásmozgalmai megmutatták, hogy ha az egyes osztályokat erőik természetes kifejtésére, maguk szabadjára bízzuk, csakhamar kóros tünetei támadnak társadalmi életünknek. És ezekkel szemben nem elég a küzdelemben elnyomott osztályok oltalmazása, hanem segítő, gyámolitó törvények alkotására van szükség. Éppen ezért jól esik látnunk, hogy törvényhozásunk állami életünknek harminc év közjogi, igazságszolgáltatási , közigazgatási alkotásai által már-már szilárdul megalkotott keretében fölhasználva az utóbbi évek békés parlamenti viszonyait, végre hozzálátott a socialis törvényalkotás nagy munkájához. És ha első sorban a földművelő munkásnép nyomasztó helyzetén igyekszik segíteni: régi, nagy tartozását lója le törvényhozásunk. Ez a számra is legnagyobb néposztálya hazánknak évszázadok hosszú során át minden jogtól megfosztva vérével, verítékével,öntözte a termp rögöt s elnyomatásában béke- türően, józanul, romlatlanul maradt meg máig nemzeti erőnk kiapadhatatlan forrásául. Hogy erről az osztályról gondoskodni nemcsak nagy érdemei elismeréséül, nemcsak emberszeretetből, hanem tisztán czélszerü- ségé, majdnem a kényszerűség szempontjából is szükség volt, az elmúlt aratási bérharcok következtében tűnt ki. Ha ezt az értelmes, hazájához, földjéhez jóban-rosszban hűséges népet megtudták tántorítani békességében a felforgató irányok: valóban ideje volt a törvényhozásnak jótékony hatalmát éreztetni vele, megmutatni neki, hogy az állam nemcsak akkor gondol a »szegény emberre«, mikor a fiát katonának viszi, vagy ha a végrehajtót küldi az adóért, hanem arra is van gondja, hogy munkaerejét kellő jutalmazás híján ki ne zsákmányolhassák, hogy megmutassa az útját, mint segíthet magán. Ily célzat hozta létre a gazdasági munkás- és cselédsegélypénztárról szóló 1900. évi XVI. és legújabban az idei XIV. t.-cikket, mely utóbbit is sietett a földművelésügyi minszíter dicséretes buzgalommal máris életbeléptetni. Mindkét törvény telve a leghumánusabb intézkedésekkel. Az állam tekintélyes összegű áldozata, a munkaadókra szóló kötelezettség által lehetővé teszi a cselédnek, hogy gondoskodhassék, ha kiöregszik a munkából, ha rokkanttá válik, kenyérről, ha megbetegszik orvosságról, ha elhal, családja fölsegéléséről. És mindezt oly kicsiny, 11 vagy 20 filléres heti járulék árán, a mi alig kíván tőle nagyobb áldozatot, mint hogy néha-néha egy korty italt tagadjon meg magától. Kötelességévé teszi a törvény a gazdának, hogy évi járulékkal segítse ehez béresét, kocsisát, mit a béréből le nem foghat és a helyi bizottságban vele, a biróval, jegyzővel együtt beszélje meg a segitő-pénztár ügyeit, a mi munkaadó és cseléd közt a kölcsönös megbecsülést fejleszti, erősiti. TARCA. Versek. i Sebek. Küzdve, a nagy világban Kaphatsz ezer sebet, Boldog családi körben Könnyen gyógyul, heged. De itt, egy karczolás már Mélyen lelkedbe vág, Futhatsz, be nem gyógyítja: Kint, az — egész világ! n Idősb’ Balogh Pálné. Bírt hoztak falunkból, hogyha jól emlékszem, Épp most három éve: Idősb’ Balogh Pálnak a szép Ács Piroska Lett a felesége. 13 a hir folytatását most, csak úgy véletlen, A lapban olvasom: Özvegy Balogh Pálnét, ifjú Balogh Pállal Ma hozták be — vason . . . Bodnár István. Szegzárdi levél 1922A »TOLNAVÁRMEGYE« eredeti tárczája. Nagyságos Milassin Milica úrasszonynak Eszék- Felsőváros Kapucinus-utca 52. sz. I. em. Szegzárd, 1922. jul. 22. Kedves feleségem ! ígéretemhez képest utazásomnak mindjárt első napján küldöm Neked az első napi tudósítást. Mikor a vasút egy fordulatánál nem láttam többé integető fehér kendődet, hátra vetettem magamat a fülke egyik sarkába s kissé búsultam. Hogy is ne, mikor az ember házassága harmadik hetében három heti útra kénytelen menni ! Hja! első az üzlet, pedig (»bizalmas részletek« . . .) A Dráva hidján áthaladva egyenesen Magyarország belsejébe röpített bennünket az express. A vidék egyelőre még éppen olyan, mint nálunk Szlavóniában, semmi különös látni való nincs. Az első állomás, a hol megállunk, nFőherczeglak*, itt is csak azért áll meg az express, mert Albrecht főherczeg szalonkocsiját csatolják hozzá. Látom a főherczeget, vagy a hogy itt mondják »királyi herczegeU : csinos fiatal ember, a ki élénken beszélget a perro- non nehány tiszttel, persze magyarul s igy nem értem meg. Egyik utitársam azt mondja, panaszkodik, hogy csak nyolcas szarvasbikákat tudott lőni, pedig még 15 év előtt is a tizenhatos, sőt huszas bikák nem is voltak ritkák. Végre indulunk; a mohácsi csatatéren robogunk végig — utitársam egész cicerone! — Mohács a legközelebbi állomás. A pompás fedett pályaudvaron 10 percig állunk, veszek magamnak egy kis üveg magyar bort, mert szomjas vagyok s az étkezőkocsiban méreg drága. Egy perccel az indulás előtt egy harmadik utas szállt be hozzánk, a ki ciceronémat ismeri s velem is megismerkedik. Fehérhajtókás gyalogsági tiszt a szegzárdi ioj. gyalogezredtől. Nem is tudtam, hogy Szegzárdon garnizon van. Uj utitársunk igen kellemes ember, kár, hogy csak törve beszél németül. Midőn e feletti csodálkozásomat fejezem ki, felvilágosit, hogy már több év óta a magyar ezrsdekhez csak is magyar tiszteket neveznek ki, kiket magyar intézetekben képeztek ki. Utitársaim csodálkoznak, hogy én ezt nem tudom s én viszont felvilágosítom őket, hogy csak rövid ideje jöttem külföldről s azóta Slavoniában lakom. Közeledem élső napi utam célja felé, már látom a szegzárdi tornyokat és gyári kéményeket•; a város maga gyönyörűen fekszik egy hegyoldalban, de messze kiterjed a síkságra. Látszik, hogy nagy város közelébe érünk, a házak tűzfalai tele vannak nagybetűs hirdetésekkel. Egy állomáson haladunk keresztül: tOcsény- 1 eherpályaudvar<t, balról fekszik egy nagy pavil- lon-rendszerü épületcsoport, a főépület homlokzatán ezen felirat: * József-Ágost-Gyalogsági-Laktanya*.. A hadnagy boszankodik, hogy nem szállhatott ki a teherpályaudvaron, mert közelebb érte volna a kaszárnyát. — Most egy hatalmas vörös/. ZLja.px3.23.ls: mai száma IO oldalra terjed—
