Tolnavármegye, 1899 (9. évfolyam, 1-53. szám)
1899-12-31 / 53. szám
TOLNAVARMEGYE. 1899. december 31. 2 A régi eszmék sorra kidőltek és helyüket újak foglalták el, amelyek aztán rövid tündöklésük után elvesztek a feledés szürke homályában. Eszmékkel született, hatalmas, tündöklő, boldogítani tudó eszmékkel, de az emberiség belécsömörlött. A 18. század gondolatvilágából egy maró fluidum csapódott le a most letűnt század embereinek leikébe és a szabadság, az ega- lité, a gloire rövid életfutása után visszahúzódott a letűnt korok letűnt eszméinek soraiba. És miért ? Mert a század embere egyéni erejét túlfeszítette. Elérte a ferde fejlődés gócpontját és lebukott a tetejéről. Mert nem a fokozatos következmények árán fejlesztette ki a múlt okaiból a jelen okozatát, hanem pusztított hagyományt, kiirtott nézeteket; teremtett felülről fényes és aljában rothadó elveket. Az élet törvényeiben diadalmaskodó igazság elve dajka meséje maradt, ez a hitben való végtelen bizalom is. A haza- szeretet, vallás, szerelem, hűség, bátorság a kezdetben és kitartás a tettek mezején, csak a minnäsängerek falon függő lantjának húrján pengett, a valóság eltemette. Nincs, könyörtelenül nincs. Pedig az eszme fejlődésnek is megvannak a maga törvényei. Homérosz tanainak j hitétől Mózes törvényéig, innét az evangélisták tanaiért való mártírhalálig egy—egy óriási idő telik el. Hellásnak dajkaságban nevelkedett nemzetének egy hosszú kor kellett, hogy mesének tartsa a képzelet alkotta költőjének bűbájos sorait és a fejlődő emberiségnek egy hosszú kor kellett, hogy a szeretet tanát meg is valósítsa Pitte és Willberforse. Mert az eszmék törvények alapján valósulnak meg és a sansculotte hasztalan proklamálja a lelkiismeret szabadságát. — A lélek törvényei hosszú és békés idők alatt változnak meg, amelyen nem segít ezernyi századnak rendszertelen akarata sem. Hisz — Fel kell őket a karomra vennem ! Jaj de szeretném, ha az egyik az enyém volna, például az az egész picike 1 Leugrott a kocsiról, a gyerekekhez futott és a legkisebbet, a csöpp Tuvachet karjára vette, és mocskos kis arcát, homokos haját és kapálózó kezecskéit össze-vissza csókolta. Azután visszament a fogathoz és gyorsan elhajtatott. Következő héten megint eljött, megint leült a földre, karjára vette a porontyot, teletömte kalácscsal és valamennyit elárasztotta cukorkákkal. Eljátszott velük, mint egy gyerek, férje türelmesen pedig várt a kocsiban. Nehány nap múlva megint a faluba hajtott, megösmerkedett a szülőkkel, s ettől fogva a gyerekeknek mindennap kalácsot és krajcárokat hozott. Hubiéresnének hívták. Egy reggel, mikor újra eljött, férje is kiszállt a kocsiból és feleségével együtt a Tuvache-ék házába ment. A parasztcsalád épp aprófát vágott, hogy levest főzhessen. Csodálkozva keltek fel a földről, széket toltak és várták a történendőket. A fiatal asszony reszkető, akadozó hangon kezdte : — Jó emberek, azért jöttem, hogy . . . szeretném azt a kis fiút magammal vinni. A parasztok feltátották a szájukat, nem értették meg a dolgot és nem feleltek. Hubiéresné lélekzetet vett és tovább folytatta. — Nekünk nincs gyermekünk, egyedül vagyunk, az uram meg én. Magunknál tartanók a kis fiút. Nem volna ellene kifogásuk ? az egalité eszméje évezredes, a század lángoló hevében templomot és benne oltárt szentelt neki és hol az egalité ? Ott-e, ahol tizenkilenc század múltán érző lelkű embereket vallás, társadalmi rend különit el ? Ott van az egyenlőség, hol a tudás, a lélek tisztasága nem talál talajra, hanem a születés előkelősége ? Ez a század teremtette meg a humanismus eszméjét és az eszme csak eszme maradt, mert eltiporta az embernek féktelen uralmi vágya, amely maga előtt szeretné látni térdethajtva embertársait ! Fegyverek dörgése között született; bölcsőjét a szabadság, egyenlőség, testvériség érzelmei állották körül. A fegyver csattogása elért a világ egyik széléről a másikhoz és az egalité meg a másik kettő nemzetek zászlaján tündöklött sokáig. Azt hitték, hogy boldogságot teremtett. Azt hitték, hogy elég az eszmét a zászlóra irni és a lobogó zászló betűje belevésődik az emberek leikébe. Pedig milyen fanyar volt az ébredés. Az egalité meg van, a nemzetek vérrel szerzett szabadsága is meg van, a testvériség magasztos érzelme is meg van, mindmind a népek írott törvényében. És az életben? Óh, az életben is ott van, hisz az egyenlőség fegyvert adott egy őrjöngő olasznak kezeibe, hogy leszúrja vele a század legnemesebb szivét. A szabadság is megvan, hiszen amikor kiderült, hogy a század egyik leghatalmasabb agyú embere, a grande fran- gaise, Lesseps, milliókat lopott, élete alkonyán élvezte a szabadság édes érzését. És a faternité is megvan, hiszen miatta folyt a század végén az évezred egyik legundokabb bünpöre. De hát ez itt az expiációk ideje. És a szemfedőnél a halottról semmit, vagy jót. Most eltemetik. Az átalakulások eme forrongó idejének századja már a múlté. Most a jövő jön. Az a jövő, amelyről Carlyle azt mondja, hogy a tisztulás lesz a nagy és nemes feladata. A parasztasszony kezdte felfogni, miről van szó, és igy szólt : — A Károlykát akarják tőlünk elvenni? Olyan nincs ! Hubiéres közbevágott: — Feleségem nem jól választotta meg a kifejezéseket. A kicsikét gyermekül akarjuk fogadni, de azért időnként önöket is meglátogathatja. Ha jól viseli magát, a miben nem kételkedem, ő lesz általános örökösünk, és, ha netalán mégis gyerekünk születne, vagyonúnkon egyenlőn osztozkodik vele. De ha esetleg nem válna be, akkor is kötelezzük magunkat, hogy nagykorúságakor 20.000 frankot adunk neki, a mely összeget már most leteszszük a közjegyzőnél. De önökre is gondoltunk, és életük végéig havi 100 lrankos járadékot biztosítunk számukra. — Megértették n dolgot ? A parasztasszony mérgesen pattant föl. — Mi ?! Hogy Károlykát eladjuk ? Olyan nincs ! Ilyet egy anyának mondani ? Ez disznóság! A paraszt nem szólt semmit, de fejbólintás- sal kisérte felesége beszédét. Hubiéresné annyira megijedt, hogy elpityere- dett. Férjéhez fordult, és zokogva, mint a gyermek, a kinek rendszerint minden óhaja azonnal testté válik, dadogta : — Henrik, nem akarják, nem akarják ! A férfi még egy kísérletet tett. — Jó emberek, gondoljátok meg gyermeketek jövőjét, szerencséjét . . . De a parasztasszony durván vágott szavába : Az emberiség forrong; az életért való nehéz harcában jótékony sugárra van szüksége, amely nyugalmat adjon neki. Ne lássa, hogy az élet törvényeiben ne az igazság diadalmaskodjék. Ne tudja, hogy a szabadság érzete csak törvényben írott gondolat, j Ne hallja, hogy a bűnök ne érjék el a bűn- hődést, hanem a kiegyenlítő igazság temessen el minden vétket és erényt jutalmazzon. Ne érezze, hogy mert nem a palota termében születik, a nyomor rakja rá bilincseit. A harcok százada lesz ez is, de benne i nem a nyers erő küzd, hanem az ember a szabadságért, a testvériségért és egyenlőségért, amely még ott támadott a meghalt század születésekor és örökül maradt a jövendőnek. Átvesszük az örökséget és küzdünk érte agyunkkal és szivünkkel mindhalálig. VÁRMEGYE. — A központi választmány január hó 3-án délelőtt 10 órakor D'óry Pál alispán elnöklete alatt ülést tart, melyen az úrbéres 1ji telek adóminimumának megállapítása ügyében fognak határozni. f- Törvényhatósági pótadók elévülése ügyében a közigazgatási bíróság egy konkret esetből kifolyólag olyképpen határozott, hogy ha a kivetés évétől kezdve 5 év alatt az adóbeszedéssel megbízott közeg részéről megintéssel nem szorgalmaztatok, mint elévült többé nem követelhető ; s hogy a hirdetmény utján való megintés nem szakítja meg az elévülést, hanem csak azzal a jogha- tálylyal bir, hogy az ily megintésben kitűzött ha-, táridő lejártával a behajtásnak többi fokozata, ie lesül a zálogolási eljárás azonnal alkalmazható. De kimondta a bíróság egyúttal azt is, hogy a szorgalmazásnak dobszóval való módja nem olyan, a mely az elévülést félbeszakítani. — Az állami adó leírása esetén az utána kivetett községi pótadó minden esetben, tehát akkor is leírandó, ha az állami adó elemi kár címén engedtetett el. (A magy. kir. közigazgatási bíróság 1898. évi 2078. sz. határozata.) — Községi segédjegyzői állás beszüntetése iránti javaslat nem önnálló indítvány gyanánt, hanem a szabályrendeletek módosítása iránt fennálló törvényszerű alakiságoknak betartása mellett intézhető el. (B. M. 48.040/1888. sz. a. — Elpusztuljon innét, aszondom és ne tegye be még egyszer a lábát! Nézze meg az ember 1 Ki hallotta azt, hogy valakinek a gyerekét elvegyék 1 Mikor Hubiéresné kiment, az ajtó előtt a két legkisebb gyerekkel találkozott. Könnyben úszva és az olyan nő makacsságával, a ki nem szokta meg, hogy a változhatatlanba belenyugodjon, igy fordult a paraszthoz. — De a másik kicsike, ugy-e, nem a maguké ? — Nem, az a szomszédé — válaszolt a paraszt. — Menjen oda, ha olyan nagy kedve van. Ezzel visszafordult a házba, a honnét még mindig hallatszott a dühös parasztasszony kiabálása, A Vallin-család asztalnál ült és véknyan kent vajaskenyeret evett. Hubiéresné ismét előadta tervét, de ezúttal szavaiba már több óvatosságot és szónoki művészetet elegyitett. A két paraszt először a fejét rázta : nem mentek bele a dologba. De a mikor meghallották, hogy havonta száz frankot fognak kapni, egymásra néztek és azt szerették volna tudni: mit szól hozzá a másik, mert mind a kettő nézete megingott. Aztán hosszabb ideig, nem tudva mit mondjanak, hallgattak. Végre a parasztasszony szólalt meg : — Valiin, no mit szólsz hozzá? A férj bölcsen válaszolt: — Aszondom, van benne valami. Hubiéresné, a ki remegett a felindulástól, a gyermek jövőjéről, szerencséjéről és örökségéről kezdett beszélni.
